Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Kaliforniai álom kritika

Kaliforniai álom kritikaAz idei Oscar mezőny nagy esélyese, a 7 Golden Globe jelöléssel, és számos filmfesztivál díjával kitüntetett film, a Kaliforniai álom. Az Őrült, dilis szerelemből már kiderült, hogy Emma Stone a maga szeleburdiságával és Ryan Gosling – egyszerűen már csak a sármjával is – remek párost alkotnak. Ilyen fogadtatás és díjeső után mit lehet jósolni az alkotásnak? Csak is sikert!

Románcukat szinte ott folytatják, ahol legutóbb abba hagyták. Ugyanolyan nyers humorral közelítenek egymás felé, hogy aztán szerelmük egy katartikus végkifejletben bontakozzon ki. A kémia itt is jól működik nem csak a páros közti vibrálásnak köszönhetően, hanem maga az atmoszféra is rengeteget hozzátesz ehhez. Zseniálisan egyszerű, de látványos eszközökkel dolgozik a rendező. A film első kockáitól beemeli a sárga (boldogság) és a kék (lehangoltság) színt, ezáltal egy párhuzamos történetre csábít minket.

Kaliforniai álom kritika

Az első jelenetben egy indiai nőn és egy latin férfin jelenik meg a két szín, és s mellékszereplők adják elő a koreográfiát, ezzel felvezetve a film egyik mondanivalóját: Mia és Seb “bárki lehet a tömegből” ők is átlagos emberek, ezáltal a néző számára is közvetlenebbek. A másik, globális üzenete a filmnek, főképp ebben a jelenetben bontakozik ki: Amerika sokszínűsége, a célokért való küzdés, az akadályok legyűrése együtt, az Amerikai álom beteljesítése. Innentől kezdve a két főszereplőre összpontosít a film, olyannyira nem kapnak hangsúlyt a kisebb mellékszereplők, hogy amikor Greg (Mia barátja) belép a képbe, az arcát közelről egészen a búcsú pillanatáig nem is látjuk. Abszolút a két főszereplő játékára hagyatkozik a rendező, akik remekül aposztrofálják mondanivalójukat önmaguk-, a szerelem-, és a vágyódó boldogság kereséssel.

Kaliforniai álom kritikaMégsem fáradunk bele az ismerős témákba, még ha a színek megjelenésével, néha borítékolható egy-egy jelenet végkifejlete. A Kaliforniai álom-nak van ugyanis egy egyedi varázsa, ami nem ereszti egykönnyen a nézőt. Olyan mintha egyszerre járnánk a 60-as években és a képzeletünk végtelen világában, amit remekül tükröz a díszletszerű színpadias környezet. Néha csak akkor térünk vissza a jelenbe, ha kínosan megcsörren egy mobil; elindul a videó megosztón egy interjú, vagy begördül egy ezüstszínű autó.

Csodálatos képi világgal és egyedi humorral dolgozik a rendező, aki nem vette félvállról a párbeszédeket és a mellékkaraktereket sem (John Legend, J. K. Simmons). Ezekkel sokat tesz hozzá a film, amúgy sem kis volumenéhez. Egyik kedvenc jelenetem, amikor mint egy “inside joke” megjelenik a Whiplashből ismert J. K. Simmons, és már előre várjuk mogorva természetét, amit Sebastian kirúgásával végül meg is kapunk. Továbbá, hogy viccnek szánta-e a párhuzamot Damien Chazelle az 500 nap nyár egyes elemeivel, az nem derül ki, viszont egy-két jelenet hasonlóságokat mutat.

Vegyük csak az évszakok váltakozásnak beharangozását, mind kiírásban, mind a szereplők hangulatváltozásában. Ez is egy anti – love story, a maga életszagúságával. Itt csak a képzeletben (álmokban) alakul minden meseszerű végkifejletté. A valóság sokkal ridegebb és tanulságosabb. Kicsit olyan, mint a jazz: “minden alkalommal más, de rettentő izgalmas”.

Szerintem: 

Szerző: Árvai Fanni

Forrás és fotó: Freeman Film

 



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!