Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Csodálatos Boccaccio kritika

Életben maradtak

Csodálatos Boccaccio kritikaA középiskolai irodalomórák (kinek kedves, kinek rosszízű, de mindenki számára megkerülhetetlen) emlékét idézi Boccaccio Dekameron című műve. Mindannyian megtanultuk, hogy általa vált önálló irodalmi műfajjá a novella. Csütörtöktől viszont a moziba ülve újra átélhetjük, vagy bepótolhatjuk a (kinek sok, kinek annál kevesebb) évekkel ezelőtti magyar órákat a Csodálatos Boccaccio film jóvoltából. Természetesen senkit nem akarok elriasztani Vittorio és Paolo Taviani művének, megtekintésétől, az olasz rendezőpáros alkotása szórakoztató és igényes film, mindenképpen egy jó moziélménnyel gazdagodhatunk általa. Pedig nagy fába vágták a fejszéjüket, olyan értelemben, hogy a Dekameront (vagyis annak egyes novelláit) nem más, mint maga Pasolini vitte filmvászonra a hetvenes években.

A film története szerint (mint ahogy az eredeti irodalmi műben is) 1348-ban tíz fiatal elmenekül Firenzéből a pestis elöl, és egy vidéki kúriában húzzák meg magukat, amíg a szörnyű vész városukban pusztít. Ott azzal ütik el az időt, hogy történeteket mesélnek el egymásnak.  A most bemutatott műben öt novella kel életre a filmvásznon, köztük „A sólyom feláldozása” címen ismertté vált leghíresebb történet is. Ezek közül egyik sem azonos azzal a tíz történettel, amit Pasolini leforgatott annak idején. Talán tudatos döntésként a rendezők részéről, nem akartak a „nagy előd” nyomába lépni.

Csodálatos Boccaccio kritikaNem meglepő módon a filmnek nincs egy vonalvezetése, van egy kerettörténet és több rövidebb, egymástól független sztori. Ebből következik, hogy egyetlen főszereplő sincs. A Firenzéből menekülő ifjak is „egybemosódnak”, nincs egyéniségük, nincsenek egyéni vonásaik. (Erről később részletesebben.) A történet összekötő szála az élni vágyás, az élet szeretete. Firenzében pusztít a halál. A film első felében megrázó képsorokat kapunk. Epizódokat mutatnak be emberek, vagy családok életéből. Egy haldokló beteg a templom tornyából a mélybe veti magát. Egy nőt elől undorodva futnak el családtagjai, mert az egy utolsó kézszorítást mert adni haldokló rokonának. Egy férfi kétségbe esik, amikor látja, hogy szerettei testét, hogy dobálják a tömegsírba és inkább utánunk ugrik, hogy feleségét és gyerekét átölelve haljon meg. Apokaliptikus világ jelenik meg, ami elől csak menekülni lehet. A tíz fiatal sem tesz másképp, elhagyja szülővárosát. Az ő történeteik nem csupán az unalom elűzésére jók, hanem arra is, hogy erőt adjanak.

A különböző történetek közötti összekötő kapocs a létezés szépsége. A szerelemről és a testiségről szólnak, vagy mulatságosak és megnevettetnek. Egyszóval minden van bennük, ami nem az elmúlás. A halál megengedett, hisz a tehetséges, de szegény ötvösmester és a nemes kisasszony szerelme is tragédiával végződik. De az ő fizikai pusztulásuk által beteljesedik egy magasabb rangú létező, az örök és halhatatlan szerelem. Árulkodó, hogy amikor a fékkegyelmű Calandrinót agyonütné a felesége, a mesét hallgatók közbevágnak, és nem engedik a gyilkosságot, megmásítják a történet befejezését. Hiszen itt a halál egyszerűn csak halál lenne, mindenféle pátosz, vagy „teremtőerő” nélkül.

Csodálatos Boccaccio kritikaMár utaltam rá, hogy a Firenzéből menekülők „egybe olvadnak”, a legkisebb mértékben sincs egyéniségük. Ők a fiatalságot jelképezik, az életet a Firenzében pusztító halállal szemben. Hasonló mondható el a történetbe ágyazott történetek szereplőiről is. Sablonosak, egy-egy tipikus emberi magatartást testesítenek meg. A Catalina férje a „rossz férj”, az érte epekedő ifjú, a kitartó és nemes szívű szerelmes (mint ahogy a sólymot feláldozó Federigo is az). A háttérben feltűnik a „jó” és a „rossz” anyós is. (Ezzel nemcsak ideáltípusokat mutatnak be, hanem bizonyára Catalina választását is megkönnyítik). De feltűnik a szép és erényes asszony, a falu bolondja, a lányára rátelepedő apa, a szegény, de tehetséges ifjú, az álszent apátnő és a boldogtalan szerelmes apáca is.

Csodálatos Boccaccio kritikaAz egydimenziós karakterek viszont nem zavaróak, hiszen tanmesékről van szó, Minden történet egy olyan elcsépelt, de attól még igaz tanulsággal zárul. Például, hogy azzal leszünk boldogok, aki a bajban sem hagy el minket, vagy hogy a kitartás és az áldozathozatal meghozza gyümölcsét. A tanmese jelleg leginkább Isabetta, az apáca történetében ütközik ki. A képmutató apátnő kegyetlenül meg akarja büntetni, Isabettát, mert rajtakapták a jóvágású Leonettóval. A „bökkenő” az, hogy közben az apátnő is egy férfit rejteget a szobájában. A fiatal apáca „erkölcstelenségét” kifigyelő többi apáca épp a szerelmi légyottban zavarják meg apátnőjüket, mikor mennek jelenteni az esetet. (Itt külön meg kell említeni, hogy rég nevettem akkorákat, mint azon jeleneten, amiben Usimpalda asszony kétségbeesve próbálja valamiféle pantomimmal elmutogatni szeretőjének, hogy hova bújjon. Megszólalni nem mer, mert fél, hogy az ajtó előtt várakozó apácák meghallanák.) Természetesen a képmutató apátnő lebukik. Ezek után az ő szájából hallhatjuk az erkölcsi tanulságot, hogy Isten teremtményi vagyunk, vagyis nem csupán lelkünk, hanem testünk is van, nem csak jó, hanem rossz is van bennünk. Nem a kifinomult karakterábrázolás és a mindenkori logika a lényeg, hanem egy tanítás bemutatása.

Végezetül még egy érvet szeretnék felhozni a Csodálatos Boccaccio megtekintése mellett. A film eredeti olasz nyelven nézhető. A rendkívül dallamos és gyönyörű hangzás nem csupán segít megteremteni a középkori hangulatot, hanem zene is a fülnek.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2016. június 9.

Forrás és fotó: Vertigo Média


Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!