Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Pasolini kritika

Pasolini kritika
Pier Paolo Pasolini
nem csak egy elismert rendező volt a maga korában, aki halhatatlan darabokkal járult hozzá a filmművészet örökségéhez, hanem roppant izgalmas személyiséggel is rendelkezett. Az abszolút keresztényi alapműnek számító Máté evangéliumát úgy hozta tető alá, hogy ő maga homoszexuális, és kommunista volt. Mi ez, ha nem valamiféle izgalmas zsenialitás? A legtöbben persze leghírhedtebb, és egyben utolsó munkája, a Saló, avagy a Szodoma 120 napja című  ultrabrutál filmje kapcsán ismerhetik. Aki pedig képes egy ilyen borzalmakkal teli művet leforgatni, arra az ember kíváncsi, szívesen belelátna a fejébe.

 

Pasolini kritikaA rendezőről, illetve annak életéről rendkívül sokféle filmet lehet készíteni. Végig lehet venni az életét, egészen gyerekkorától, vagy akár csak azt, ahogyan megteremti a Salót. Jelen alanyunk szintén egy izgalmas témát dolgoz fel, Pasolini utolsó napjait. Szegény ugyanis elég erőszakos halált halt, aminek pontos részleteire tán sosem derül fény, éppen ezért az íróknak lehetőségük van szabadjára engedniük a fantáziájukat. Ez a film azonban annyira unalmas lett, hogy az már valóban művészet.

A film koncepciója annyi, hogy Pasolini (akit Willem Dafoe megbízhatóan alakít) írogatja a (forgató-) könyveit, és közben ezek a fejében megelevenednek. Vagyis a rendező, Abel Ferrara, akinek leginkább A fúrófejes gyilkos c. klasszikust köszönhetjük, abban a hitben élt, hogy képes vászonra álmodni egy Pasolini-művet. A szánalmas 18-as karika is ennek köszönhető, mert szegény azt hitte, hogy 2014-ben (nem ma készült) elég annyi a botránykeltéshez, hogy totálban mutat egy homoszexuális fellációt. A legszomorúbb, hogy ennek semmilyen dramaturgiai jelentősége nem volt. Egy Pasolinit, csakis Pasolini képes rendezni. Ahogyan Kubrick Napóleon-forgatókönyvéhez se mert még senki komolyabban nyúlni…

Pasolini kritikaEzért a látottak felének nincs értelme, a másik fele meg csak szimplán unalmas. Érdekfeszítő jelenetek egész tárházának lehetünk tanúi: ahogyan a direktor úr újságot olvas, rajzol, vagy olyan interjút ad, aminek se füle se farka. Azért én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy léteznek olyan újságírók, akik olyan kérdéseket vágnak az ember fejéhez, hogy „ha minden eltűnne, amit utálna, mi maradna önnek?”.

Ezzel elérkeztünk a másik problémához, a hitelességhez. A film kevert nyelvű, többnyire az olasz és az angol váltja egymást, de mindenféle komolyabb elképzelés nélkül. Nekem például ne akarja senki elmagyarázni, hogy egy 55 éves olasz férfi a szeretett anyjával angolul beszélget! Vagy, hogy egy római étteremben is csak a vendégéhez hajlandó olaszul hozzászólni! Értem én, hogy Dafoe színészi játéka drágább lett volna, ha megkérik, hogy mindent olaszul mondjon el, de ez a félmegoldás roppant kínos. Egyébként igazán autentikus metapoén lett volna, ha utószinkronizálják, mint ahogyan tették ezt az olaszok anno rengeteg, az amerikai piacra szánt filmjükkel.


Pasolini kritikaMaga Pasolini halála meg a legsemmilyenebb, mindenféle felvezetés nélkül. Annak ellenére, hogy az egyik elmélet szerint ellopták tőle a Saló néhány tekercsét, és ezekért akart váltságdíjat fizetni, ami végül balul sült el. De nem. (Ezt a változatot egyébként idén mutatják be, La macchinazione néven, ami már ennyivel is ígéretesebben hangzik.) Könyörgöm még az is érdekfeszítőbb lett volna, ha előveszik azt a depresszív hangulatát a rendezőnek, amivel visszavonta az Élet-trilógiájának az eszmeiségét, és aminek a kegyetlen Saló lett a manifesztációja! Ebből semmi nem jön át, csak egy fiatal fiúkra gerjedő vén értelmiségit kapunk, aki szeret nagyokat mondani. Az meg már tényleg bravúr, hogy egyetlen elkészült művének a címe sem hangzik el!

Ez a film abszolút méltatlan Pasolinihez, nincs joga arra se, hogy a rendező nevét viselje címként. Az alkotókat legszívesebben lecsukatnám, mert szinte kegyeletsértés az, amit összehoztak.

Szerintem: 

Szerző: Kis Szabolcs

Hazai bemutató: 2016. február 25.

Forrás és fotó: Vertigo Média



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!