Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Lépcsőházi történetek kritika

Szívmelengető történetek

Lépcsőházi történetek kritika

Az idős és a fiatal. A beteg és az ápoló. Az amerikai és az arab. A Cirko Film igazi szívmelengető karácsonyi ajándékkal kedveskedik az igényes filmek iránt rajongóknak karácsonyra, a Lépcsőházi történetek című alkotásban ezek a sokszor egymás ellentétének, egymással ellentétes oldalon álló feleknek gondolt karakterek törik meg a másik magányát. A Samuel Benchetrit rendező-forgatókönyvíró nevével fémjelzett alkotás humoros és okos, úgy nevetünk nagyokat rajtra, hogy közben valamit megérthetünk, megérezhetünk abból, mit is jelent, az olyan sokat emlegetett szeretet.

A hatást még az sem árnyékolja be, hogy egy nagyon hasonló sémájú filmet már leforgattak egyszer. Alejandro González Inárritu közel tíz éves mozijára, a Bábelre valószínűleg sokan emlékeznek. Ott a világ egymástól távoli pontján játszódtak, első ránézésre egymástól független történetek. A csatlakozási pontot egy vadászpuska jelentette, illetve az egymásért való felelősség, a szeretet gondolata. A Lépcsőházi történetekben is három különböző szálon futó történetet láthatunk, igaz itt mindhárom Párizsnak egy lepattant lakótelepén játszódik, de az egyetlen közös elem (a mondanivalón túl) az időnként hallható furcsa zaj, amit mindhárom cselekményszálban máshogy értelmeznek.

Az egyik történet főhőse Sterkowitz úr (Gustave Kervern) nem járul hozzá a lift felújításához, mivel az elsőn lakik és mindig lépcsőn közlekedik. Szerződésben vállalja, hogy nem használja a készüléket, ám egy nap tolószékbe kényszerül. Ettől kezdve kénytelen lesz éjszakai életet élni, hiszen csak éjjel egy és fél hat között nem bukik le azzal, hogy liften utazik. A kérdéses időpontba pedig a zárva lévő szupermarket okán, a kórház chips és édesség automatáját keresi fel. Így ismerkedik meg a szintén egyedül élő éjszakás ápolónővel (Valerie Bruni Tedeschi). A korával szembenézni kénytelen, egykor híres színésznő, Jeanne Meyer (Isabelle Huppert) egy fiatal fiúval, Charly-val (Jules Benchetrit) való barátsága döbbenti rá arra, hogy öregszik, de ezt a tényt, lehetőségként is fel lehet fogni. Végül megismerjük Hamida asszonyt (Tassadit Mandi), aki egyedül él, mióta fia börtönbe került. A magányát egy amerikai asztronauta, John (Michael Pitt) töri meg, aki egy műszaki hiba miatt kénytelen nagy hirtelen a külvárosi háztömb tetején landolni mentőkabinjával.

A három cselekményszál egyszerre vicces és érzelmileg megindító, de ez a két elem nem ugyanolyan arányban keveredik bennük.  A legnagyobbakat az arab nő, és az amerikai űrhajós jelenetin nevethetünk. A teljesen zavarodott, elkényeztetett primadonnaként hisztiző amerikai, az őt minduntalan kuszkusszal tukmáló, szappanopera-függő anyuka-figura és a háttérben bénázó, arab terroristáktól rettegő NASA hármasa valóban zseniálisan vicces.

Lépcsőházi történetek kritikaA kerekes székes férfi és az ápolónő történtében több a drámai elem, bár nevetésre is ad okot. A testi fogyatékosság (és a számára tiltott zónának minősülő lift) okán kiszolgáltatottá váló, „redukált” életet élő ember keserves harca a magány ellen talán még könnyekre is fakaszthatja a nézőt. A három történet leggyengébb (hangsúlyozom: nem rossz, csak a három közül legkevésbé sikerült) darabja a színésznő és a fiatal fiú története. Nehezen hihető, hogy a tizenöt év körüli kamasz ennyi figyelmet szentel annak a nőnek, aki nemcsak meglehetősen mufurcul és neveletlenül viselkedik vele, de még öregnek is számít a tinédzser szemében. Összekötő pont lehet köztük, hogy tágabb értelemben véve a fiú is színész. Legalábbis sokat színészkedik, előszeretettel „lódít”, a vicc kedvéért kitalált történeteket ad elő igaznak. Közben egy percig sem veszi komolyan önmagát, szöges ellentétben az egykori dívával.

A Lépcsőházi történetek emberi érzelmek története, de az alkotók belecsempészek azért egy csipetnyi társadalomkritikát is. Nem feltűnően, nem tolakodva, csak annyit, hogy jól álljon a filmnek. A lakótelepen felnövő, kallódó fiatalok többször feltűnnek a filmben, Hamida asszony fia által pedig egy pillanatra felvillan ellőttünk a szociális rendszer tehetetlensége. De szerencsére ezek a momentumok nem terelik el a figyelmet a lényegről: a szeretet erejéről. A film üzenete egy sokat emlegetett közhely, cseppet sem közhelyes formába öntve.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2015. december 31.

Forrás ás fotó: CirkoFilm



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!