Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Joy kritika

Az amerikai álom

Joy kritika

David O. Russell kalandos utat járt be Hollywood gyepén. Kezdeti low-budget vígjátékai (Spanking the Monkey, Gyagyás család) nem sok vizet zavartak a 90-es évek eleji kezdő szerzői filmes dömpingben, de elkészült alkotásai felrakták lehetőségként őt, mint író-rendezőt egy képzelt várólista falára. Meglehetősen sokat kellett várni rá, de számára 2010-ben jött az első komolyabb nyilvános áttörés piaci és kritikai szempontból, A harcos, majd A Napos oldal, végül pedig az Amerikai Botrány filmekkel. Aktuális filmje, a Joy hasonló babérokra tör, így nem lehet véletlen a Jennifer Lawrenccel való harmadik kollaborálása sem.

Joy_jelenetfoto (10)Russell a művészi személyiségét mindig is gúnyosan és keserédesen hangsúlyozta, miközben fokozatosan közeledett a közönségfilmek irányához, szőkő­évente pedig a zsánerek felé (Sivatagi cápák, Amerikai botrány) is. A formát többnyire másodlagosnak tekintette a koncepció, vagy a dráma, valamint a drámában megjelenő karakter kibontásakor. Itt forma alatt értendőek mind szerzői, mind zsáner törekvései, lévén a szerzői önkifejezés-t is formának tekinti, ami ugyanúgy fel és levehető filmjeinek sorából. Visszatérő elemeket hagy el, és tart meg, egyszerre imitálja és építi életművét. Például a rendezőnek az anyjával való viharos kapcsolata több filmben, több formában is feltűnik, mint a szülői autoritás motívuma, valamint a családdal, mint egésszel való ellentmondásos kapcsolat is. Hálás motívum, behelyettesíthető tetszés szerint a hollywoodi álomgyárral is, miközben a választott főszereplő mindig valamilyen formában Russell önarcképe.

Filmjeinek pergő stílusa is tökéletesen rezonál a kaotikus személyiségek, kaotikus érzelmek személyközi és közösségi szintjére, mindenféle lekerekítés és hatásvadászat nélkül. Világképétől, hangvételétől távol áll továbbá kedves, játékos csodálata e kaotikus figuráknak, ellentétben például Wes Andersonnal, ahogy a nagy egymásra találások és megbocsájtások is, mint általában a hollywoodi családfilmben. Az itt megjelenő káosz életszerű. Emellett emberi éleslátásától és őszinteségétől nem mentes a részvét, a hollywoodi giccstől mentes részvét sem. Nem hagyja teljesen magára figuráit, mint például Todd Solondz. Mostani életrajzi dramedyje, a Joy is ebben a légkörben mozog.

Joy kritikaEgy a valóságban is létező nő életét bemutató történetében Joy (Jennifer Lawrence) mindennapi küzdelmeibe nyerhetünk betekintést. Joy önmagában sem egy könnyű eset, viszont a családja még rajta is túltesz: az apja (Robert De Niro) hozzájuk költözik sokéves „külön útjai” után; az ex-férje (Edgar Ramirez) a pincében próbál a legújabb énekes hakni-fellépéseire; az anya (Virginia Madsen) naphosszat nézi idegőrlő szappanoperáit, már-már katatón kényszerességgel és még sorolhatnánk a kaotikus figurákat. 3 generáció egy fedél alatt, ahol mindenki a másikat okolja saját elrontott életéért, és közben fokozatosan őrlik fel egymás produktív energiáit. Egyedül a nagymama az, aki képes kedvességgel fordulni Joyhoz, akinek voltaképpen ezt a brancsot kell valahogy egyben tartania, mint családfenntartó.

Egyébként a könnyed történetvezetés és ábrázolás itt is megtévesztő (mint más Russell filmben), ugyanis a bemutatott család egyenesen fullasztó élményt kelt. Látszólag egy életrajzi karrier-filmet látunk (mint például: Coco Chanel vagy a legutóbbi Nagy szemek), viszont, ahogy A harcos esetében is, az életrajz – és annak is csak pár szegmense – csupán zsánerfelszín. Ha mindezt lehámozzuk, akkor voltaképpen ebben a filmben is ugyanarról mesél nekünk Russell, mint eddig. Itt a De Niro szájából előadott házisárkány poénok teljesen más értelmet nyernek, mint az Apádra ütök féle rom-komok tétek nélküli világában, hiszen tudjuk és látjuk, hogy azok milyen tragikus közegbe ágyazottan hangzanak el. A Russell által bemutatott család és figurák a való életben is gyakori jelenségek: sajnos a család nem mindig az a megnyugtató és összetartó tűzhely, ahogy azt Hollywood általában sulykolja. És nem is mindig érdemes benne elégni. Jelen film túl is lép ábrázolásukban A harcossal szemben, mert míg A harcosban a családtagok képesek voltak együttműködni a film végén, addig itt még a siker árnyékában is képesek a koncon egymásnak esni. Egyébként a nagymama mesélői szerepkörben kicsit ki is lóg ebből a szedett-vedett kisrealista közegből, de ennek ellenére is illeszkedik a russell-i életműbe. Russell részvéte ezzel is mintha növekedett volna főhőse(i), Joy iránt.

Joy kritikaJoy az idegösszeomlás szélén folyamatosan gürcöl a családjáért és a családjával.  Eközben folyamatosan ott motoszkál a fejében a kérdés, miszerint hova szaladt el előle 17 év. A gyerekkor világába és még reményteli fiatalkori énjébe különböző játékos, stilizált flashbackek révén kapunk betekintést – néha a nagyi kommentárjával és szemszögéből – a képileg és zeneileg egyébként is pörgő filmben. A pörgés és stilizáció leginkább a film első felében domináns: például Joy megismerkedése és románca férjével, mely utóbbi egy színpad formájában jelenik meg – a közönség kivágásával és hópelyhek bevágásával – vagy az esküvői pohár-köszöntő szekvencia, ahol a monokróm fehérségből tudatosan csak De Niro hőbörgő feje lóg ki. Továbbá képileg (is) telitalálat egy kitalált szappanopera beemelése a filmbe: a benne látható mechanikus figurák és konfliktusaik torz leképeződései a családtagoknak és az eltűnt időnek. A figurák csak egyszer tekintenek ki a tévéképernyőről, Joy idegösszeomlása során, beszippantva ezzel őt is, mint depressziós anyját (akit egyébként mindennap).

Joy kritikaAhogy aztán a nagyi kommentárja, úgy a képi stilizáció fokozatos kivonása a filmből teszi lehetővé a film szubjektív, kisrealista ábrázolásában a dráma folyamatos fokozását. Minderre akkor kerül sor, amikor végül eléri az idegösszeomlás Joyt. Idegösszeomlása után azonban támad egy ötlete, amivel ki szeretné magát és a családját rántani a mélyből, foggal-körömmel ragaszkodva hozzá. Itt kezdődik el Joy karrierjének voltaképpen felépítése. A filmben megjelenő egyébként valós figura – nyilatkozatában – teljesen le volt nyűgözve Lawrence játékától, akinek alakítása tényleg lehengerlő, még ha kevésbé markáns is, mint a másik két Russell filmben. De Niro is bizonyít, hogy tud ő még újat húzni nemcsak az utóbbi idők harmatos vígjátéki szerepköreivel, hanem önmagával szemben is, mivel egy gyökeresen más apafigurát tud hozni, mint A napos oldalban. De a család összes tagja életszerű, élükön Virginia Madsennel. Bradley Cooper alakítása korrekt, de ezúttal töltelék jellegű: ő képezi az amerikai álom végpontját Joy számára. Alakja felesleges vagy behelyettesíthető. Mélysége a történetben éppen ennyi: bárkiből lehet Bradley Cooper. A film megbocsájthatatlan hibája éppen ezzel függ össze.

Sajnos az utolsó negyedóra feloldja a felépített személyes drámát az amerikai álom zászlójába csomagolva azt, és egyenesen az Oscar-gála felé repítve. Életünk kis katarzisai helyett nem éri be kevesebbel, mint egy hollywoodi sikertörténet lezárásával. Kár érte, ezzel a húzással Russell az egészen addig felépített könnyed, de érzékeny karakterábrázolást dobja ki a kukába. Fontosabb lett így a propaganda. A rendező Hollywood árnyékában ezzel a húzással mégiscsak megtalálta magának Hollywood-ot, még ha egy másik aspektusában is.

David O. Russell eddigi életművébe pazarul illeszkedő dramedyje érzékeny mementó gyerekkorunk tiszta törvényeiről és a bennünk szunnyadó életösztönről. A film végét meghatározó felesleges feszültség-oldás ellenére, mindenkinek ajánlható a megtekintése. És nem csak a bátor nőknek, akiknek Russell a filmet címezi.

Szerintem: 

Szerző: Varga Ádám

Hazai bemutató: 2015. december 31.

Forrás és fotó: InterCom




Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!