Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Marguerite – A tökéletlen hang kritika

Óda a tehetségtelenséghez

Marguerite - A tökéletlen hang kritika
Van a különböző zenei tehetségkutatóknak egy igencsak népszerű része. A legeleje, a válogatás, amikor még ott van a „férgese”. Az önmaguk képességeivel tisztában nem lévő jelentkezők kiállnak a színpadra, és tiszta énekre néha nyomokban sem emlékeztető kornyikálásukkal vidám pillanatokat szereznek a közönségnek. A leírt koreográfia igencsak olcsó és elcsépelt módszer a nézőszám emelésére, sokak számára mégiscsak megunhatatlan. Ha másért nem, ezért is érdemes megnézni Xavier Giannoli filmjét, a Marguerite – egy tökéletlen hang-ot, hogy ne csak szánalmas lúzerekként tekintsünk ezekre az emberekre. A kétórás mozi egyik, talán legfontosabb tanulsága az, hogy a tehetség egy olyan komplex és nehezen körülírható fogalom, aminek a meghatározását nem lehet merev szabályok közé szorítani. A hamisan kiénekelt hang is lehet művészi élmény bizonyos körülmények között és a művészet felé irányuló teljes alázat és lelkesedés talán többet ér, mint akár az abszolut hallás.

Marguerite Dumont bárónő (Catherine Frot) rajong a zenéért. Ami nem is lenne baj, az annál inkább problémaként jelentkezik környezete számára, hogy műveli is azt. Előkelő és gazdag személyekből álló baráti körében időnként fellép, a jól nevelt társaság pedig udvariasan tapsol és bókol az előadás végén, hiszen senki nem merné a szemébe mondani a bárónőnek, hogy egyetlen tiszta hang sem jött ki a torkán. A saját művészi kvalitásival kapcsolatban álomvilágban élő (és a környezete által álomvilágba ringatott) asszony szeretné tehetségét a világ elé tárni, de ez természetesen bonyodalmak és problémák sokaságához vezet.

Marguerite - A tökéletlen hang kritikaA leírtakból lehet arra következtetni, hogy a főszereplő antihős. A gazdag és elkényeztetett asszony, aki önhitten nem vesz tudomást saját korlátairól, és minél szélesebb körben szeretné fals hangokkal gyötörni az emberek fülét. A film erősség pont az, hogy Marguerite (a szintén teljesen inkompetens Forrest Gumphoz hasonlóan) szerethető és együtt érzünk vele. Egyáltalán nincs „elszállva magától”, sokszor gyötrik kétségek a saját maga művészi teljesítményét illetőleg. De persze a jól nevelt környezet mindig megerősíti abban, hogy nem kell bizonytalankodni, helyén volt az a hang. Ráadásul Marguerite valóban imádja a zenét, lelkes, odaadó és egyáltalán nincs benne irigység a tényleg tehetséges zenészek iránt, sőt bőkezűen mindent megtesz a támogatásukra. Átszellemült lelkesedéssel hallgatja mások énekét, mint abban a jelenetben, amikor az opera súgólyukából lesi a valódi művészeket, akiknek hallja az előadást, de csak a lábukat látja. Mégis csillogó szemmel bámulja a látószögébe került cipőket. A jelenet sokat elmond Marguerite-ról.

Másrészt a film egyes részei elgondolkoztatnak arról, hogy talán a mondanivaló okán lehet a rossz, a hamis is művészet. A XX. század elején kibontakozó avantgárd, és más művészeti mozgalmak arra irányultak, hogy az addigi esztétikus és követendőnek tartott formákat lebontsák és helyettük új kifejezésformákat keressenek. Egy ilyen előadáson lép fel hősnőnk (persze tudtán kívül, „lépre csalva”), ahol a fülsértően hamisan elénekelt Marseillaise biztosítja a hatást a társadalmi üzenetet hordozó performansznak. De talán ennél is fontosabb, hogy a művészet iránti töretlen odaadás is létrehozhat olyat, amit tehetségnek hívunk. Mint ahogy Madelbos (Denis Mpunga) meséli egy tánctanára kedvenc szólását. Nem attól lesz szép a tánc, ha valaki tökéletesen táncol, hanem attól, hogy a tökéletes odaadással táncol.

Marguerite - A tökéletlen hang kritikaA film kezdeti egy órájában ilyen és ehhez hasonló gondolatokat ébresztenek az emberben. Nagyon-nagyon jó lett volna, ha az alkotás megmarad ebben a nagyon bölcs és érzelmileg mélyen megérintő mederben. Sajnos a rendező és a forgatókönyv író behoz egy másik szálat nagyjából a játékidő felétől. Ez pedig a főszereplő és férje (Andre Marcon) kapcsolata. Georges Dumont, a férj gyűlöli neje énekesi ambícióit, inkább kárt okoz saját kocsijának, csak elérje, hogy motorhibára hivatkozva kihagyhasson egy-egy koncertet. A feleség művészi irányultsága megmérgezi a házasságot. Vagy pont fordítva, a házasság boldogtalansága miatt menekült Marguerite a zenéhez. A férj és feleség között lévő érzelmi intimitás, vagy annak hiány és ennek okai lesz a film második felétől a középpontban. Sajnos ez nem tett jót a „Tökéletlen hangnak” . Egyrészt zavaró, hogy a már remekül kibontott témáról elkanyarodik a film, másrészt ez a szál közel sincs annyira szépen és mélyen ábrázolva, mint az első, a báró személyiségfejlődése sokszor túl hirtelen ahhoz, hogy hihető legyen.

Az előzetes alapján sokan hihetik vígjátéknak a filmet. Valóban sok rész van, ami megnevetteti a nézőt, de az éktelenül hamisan kornyikáló Marguerite és az előadásról sunyiba menekülő hallgatókat csak első alkalommal érezzük viccesnek. Annál mulatságosabb az egykori híres bonviván (Michel Fau), aki most, hogy rosszul fut a szekere, kénytelen elszegődni Marguerite énektanárának. És kénytelen jó képet vágni a sok hamis hanghoz. De a sleppjéhez tartozó, szintén Marguerite-en élősködő, díszes társaság is roppant mulatságos. Az előkelő társaság karót nyelt tagjai is megunhatatlan humorforrás a filmkészítők számára.

A következetlen, útközben témát váltó forgatókönyv ellenére letagadhatatlan a film legnagyobb erénye. Az, hogy megszerethetünk valakit azért is, mert tehetségtelen.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2015. december 24.

Forrás és fotó: ADS Service



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!