Kapcsolat

Neked ajánljuk!

A kígyó ölelése kritika

Időtlen Amazónia

A kígyó ölelése facebook cover
Amazónia bizonyára sokunk képzeletét izgatja. A „Föld tüdejének” elkeresztelt áthatolhatatlannak tűnő őserdő, számtalan vadállattal és a világ szeme elől rejtőzködő, saját kultúrájához ragaszkodó népek mindenki számára egzotikusnak és figyelemfelkeltőnek tűnnek. A Ciro Guerre rendezte, kolumbiai-venezuelai-argentín koprodukcióban készült film, A kígyó ölelése ebbe a világba kalauzolja a nézőt. Persze, aki egy könnyed történet apropóján megtartott színes etnográfiai, zoológiai és botanikai bemutatót vár, az csalódni fog. A mozi sokkal inkább egy belső utazásról szól. Igaz, a szereplők az őserdő által körülölelt folyón hajóznak végig, de sokkal fontosabb az a lelki-spirituális utazás, amelyet megtesznek.

A kígyó ölelése jelenetfotóA film nagyon erős hangulatteremtésben. A mozit fekete-fehérben láthatjuk, színek csak az egyik utolsó jelenetben vannak. Ez egyrészt valami időtlen hatást kelt, de talán más is mozgatta a rendezőt, amikor elhagyta a színeket. Egy fotóstól hallottam, hogy szerinte alapból fekete-fehérbe kell fényképezni. Színek csak akkor kellenek, ha annak valami konkrét jelentése van, különben csak elvonják a figyelmet. A kígyó ölelésében is jó esik a szürkeség, a buja vegetáció színpompája talán túlzottan lekötne a nézőt, és elfeledkezne, hogy hőseink lelkére kell koncentrálni.

Másik szembetűnő dolog a lassúság. Nyüzsgő, pörgő akciót ne várjunk, minden nagyon kiszámítottan és lassan történik. De soha nem unalmasan, azok a jelenetek, amikor például Theo és Manduca az őket vendégül látó törzsnek táncol, vagy a kisgyerekek botokkal pisztolyosat játszanak annyira kidolgozottak, hogy a néző még elbámulná őket egy darabig. A lassúsághoz még hozzátartozik a csönd is. Nem a süket csönd, hanem az, ami kis zajokból áll. Sokáig némák a szereplők, de a háttérben halljuk a folyó zúgását, a rovarok zümmögését, vagy éppen a madarakat. Az erdő él és nyüzsög, de ennek így is kell lennie, hiszen a rengeteg tulajdonképpen a szereplők élő lelke, amibe ők maguk akarnak egyre mélyebbre hatolni.

A kígyó ölelése jelenetfotó 2A történet két idősíkon játszódik. A főszereplő a népének utolsó sarja, Karamakate sámán (Nilbio Torres, majd Antonio Bolivar), aki magányosan él a vízparton kunyhójában. Egy nap egy maláriától szenvedő fehér embert (Theodor Koch-Grunberg, Jan Bijvoet alakításában) visznek hozzá, hogy gyógyítsa meg. Három évtizeddel később egy másik fehér, Richard Evans Schultes (Brionne Davis) keresi fel, akinek a lelke beteg, nem képes álmodni. (A német etnográfus és az amerikai biológiaprofesszor valós személyek voltak.) Mindkét ember azt szeretné, ha a sámán elvezetné őket a gyógyulást hozó szent növényhez, a yakrunához. Karamakate mindkétszer elindul az útra. Az első utazás kudarccal végződik, de az amerikai biológus megjelenése egy újabb esélyt jelent. Az európai racionalitást nem ismerő, amazóniai kultúrákban a Harvard Egyetem biológiaprofesszora és a német tudós tulajdonképpen ugyanaz a személy.

Az első utazásra még hármasban indulnak. Theo Manducával, indián kísérőjével érkezik a sámánhoz. Manduca otthon van a fehérek és az indiánok között egyaránt, ő jelképezi az átmentet a két világ között. Sokáig egy kaucsukbáró ültetvényén dolgozott rabszolgaként, ahonnan a német etnográfus mentette meg. Most visszatért az őserdő mélyébe. Beszéli az indián nyelvet, ismeri a szokásaikat, de ő maga már európai ruhát hord. Karamakate ellenben sziklaszilárdan ragaszkodik a régi viselethez és a régi szabályokhoz. A két indián teljesen máshogy áll hozzá Theohoz, és ezzel a „fehér” kultúrához is. A sámán igaz megígéri a segítséget, és útnak indul, de ezzel együtt kifejezetten ellenségesen viselkedik a német professzorral. Ellenségként emlegeti a fehéreket, és megszállottan ragaszkodik ősi szokásokhoz, amiket folyamatosan számon kér Theon. Manduca viszont nem azonosítja az etnográfust a kegyetlenkedő fehérekkel, különbséget tud tenni ember és ember között. Sőt ennél tovább megy, a népe megmaradásának a kulcsát látja Theoban. Szerinte szükséges, hogy a fehérek megismerjék és megszeressék az indián kultúrát, mert annak csak így lehet biztosítva a fennmaradása. Karamakate az elzárkózást, Manduca a nyitást jelképezi.

A_kigyo_olelese jelenetfotó 3A harminc évvel későbbi útra Richard már egyedül érkezik. Itt már a magányos sámán is beteg. Tulajdonképpen ugyanaz a baja, mint az amerikainak. Chullachaqui lett belőle, vagyis emlékek és érzések nélküli ember, akinek csak kérge van, belül üres. Útnak indulnak együtt. A sámán a folyón hajózva ugyanazt kéri Richardtól, mint évtizedekkel azelőtt Theo-tól: dobja ki a csomagjait a csónakból, mert csak nehezítik a haladást. Az amerikai (Theoval ellentétben) megteszi. Egyetlen egy valamiről nem hajlandó lemondani, a lemezjátszójáról és a lemezeiről. A döntés teljesen irracionális, hiszen a dzsungel közepén éppen erre lenne a legkevésbé szükség. De az utolsó együtt töltött éjszakán a zene mindkettő lelkét megérinti és felkészíti őket az utazás végére. Az anyagiakról való lemondás egyértelműen fontos lépés a lelki előrelépéshez, aki a gyógyulást hozó szent növényt keresi, annak ezt meg kell tenni. De Richard jogosan ragaszkodik a lemezeihez, és ezzel együtt a lelket megmozgató dallamokhoz. Az európainak mondott zene mindkét férfit belülről érinti meg, ugyanúgy éreznek a hallgatása közben, egyetemessé válik. Miként az emberi lélek is az. Ennek a megértése gyógyítja meg Karamakatet és Richardot is.

A film nem kerüli meg azt a témát sem, hogy a gazdasági érdekből, a gumi miatt az őserdőbe betörő fehérek mennyi szenvedést és mekkora kárt okoztak az indiánoknak. A két órás játékidő talán leginkább megrendítő jelenete az, amikor egy kaucsuk-kitermelésre érkezve a szereplők találkoznak egy, a „gumibárók” és embereik által megkínzott indiánnal, aki a haláláért könyörög. A hittérítés kudarcát is bemutatja a film. A misszionáriusok által felnevelt, aztán magukra marad gyerekek egy torz, és kegyetlen társadalmat hoznak létre. Semmit nem értettek meg Jézus tanításának a lényegéből, csak pár konkrét történés maradt meg a fejükben. Például az, hogy vannak három királyok, és a hívek megeszik Jézus testét. Ez összekeveredik a barátok által használt embertelen „nevelési” módszerekkel. A kettő keveréke pedig a tömény borzalom lesz.

Az írás végére elnézést szeretnék kérni azoktól, akik máshogy értelmezik a filmet, mint én. Talán csak a film egy jelenetével tudnék „védekezni”. Richard és Karamakate azon vitatkoznak, hogy a folyónak hány partja van. A biológus kitart álláspontja mellett, hogy kettő, és teljes értetlenséggel hallgatja az indiánt, aki szerint száz, vagy ezer partja is lehet a víznek. A film itt (és máshol is) igyekszik bemutatni az indiánok gondolkodást, sajátos világképét. Az európaiak a kézzelfogható, logikusan megmagyarázható dolgokban hisznek, az indiánok ezt elvetik. Lehet sokkal több partja a folyónak, mint kettő, lehet egy filmnek több értelmezése is. Talán úgy is, hogy ellentmondanak egymásnak, és mégis egyszerre igaz mind a kettő.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2015. szeptember 24. (Premier előtt ma nézheted meg a Corvintetőn!)

Forrás és fotó: Magyar Hangya

Nézd meg a film teljes adatlapját a Magyar Film Adatbázis oldalán!




Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!