Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Everest kritika

A világ tetején

Everest cover
Az 1996. május 10-e fekete napnak számít a hegymászás történetében. Ennek a napnak az éjszakáján több expedíció is indított csúcstámadást Földünk legmagasabb pontjára, a Mount Everestre, és többen sikeresen elérték a „világ tetejét”. Ereszkedés közben azonban egy hirtelen kitörő vihar nyolc hegymászó életét követelte. A tragédia több könyves feldolgozást is megért. A túlélők között volt Jon Krakauer újságíró, aki „Ég és jég” címmel írta meg visszaemlékezéseit, de ezen felül is több, személyes beszámoló született Többször vitték mozivászonra az esetet. A legutóbbi alkotás, Baltasar Kormakur rendezésében, Everest címmel, a napokban kerül bemutatásra a hazai mozikban.

Everest jelenetfotóA film egyik legnagyobb erősség a látvány. Ez adja magát, hiszen az égbe törő, hófedte hegyek mindenkit lenyűgöznek. Az IMAX 3D-s változatnak köszönhetően, a néző úgy érzi, hogy ő is együtt barangol a film hőseivel a soha el nem olvadó jégfalak és csupasz sziklák világában. A látvány valahol egyszerű, hiszen minden fehér és szürke, de talán pont ezért is lélegzetelállító és fenséges. Az alkotók nemcsak gyönyörködtetni akarnak, hanem szeretnék, hogy a néző érezze, hogy ez a táj mennyi veszélyt rejt magában. Előszeretettel mutatják a nagy mélységeket, az instabilnak tűnő létrákat, és az alattuk lévő feneketlennek tűnő gleccserhasadékokat. A hatás nem marad el, a néző gyönyörködik és borsódzik a háta. A rendező mindent megtesz, hogy érezzük: nagyon veszélyes helyen járunk.

Sajnos nagy igyekezetében időnként túllő a célon. A tapasztalt hegymászó, Rob Hall (Jason Clarke) eligazítást tart az általa vezetett kereskedelmi expedíció tagjainak. A következőket mondja (remélem pontosan idézem): „Itt a testünk haldokolni fog, a cél az, hogy leérjünk, mielőtt ténylegesen meghalnánk”. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy 7500-8000 méteres magasság felett a szervezet lassan elkezdi lebontani önmagát. (Az emésztés lelassul, egy idő után teljesen leáll. A szervezet képtelenné válik a regenerációra, igazából nem lehet pihenni, ha fekszünk, akkor is folyamatosan veszítjük az energiát.) Ezért ebben a régióban orvosi képtelenség 48-72 óránál tovább életben maradni. A filmben elhangzó megfogalmazás kevésbé informatív, viszont annál inkább hatásvadász. Inkább egy huhogó vészmadár szavai, nem egy komoly szakmailag jól felkészült vezetőé.  A film egy másik mondata („Az Everest a világ legveszélyesebb helye.”) meg egész egyszerűen nem igaz. Tekintsünk el attól, hogy belépni egy atomreaktor belsejébe, vagy fejest ugrani egy éhes aligátorokkal teli medencébe nagyobb kockázattal jár, mint a magashegyi mászás. Maradjunk Földünk 8000 méter felé magasodó csúcsainál. Ezekből tizennégy darab található a világon. Veszélyességüket általában úgy mérik, hogy 100 sikeres megmászásra hány haláleset jut. Nos, a veszélyességi listán a Csomolungma a tizedik helyet „szerezte meg” a tizennégyből, vagyis az alsóházban szerénykedik. Egész pontosan kilenc tragédia történik a hegyen, amíg száz mászó eléri a csúcsot. A gyilkos lavináiról ismert „aranyérmes”, az Annapurna esetében ez a szám negyven felett van, de több nyolcezres is létezik (a Nanga Parbat, K2, vagy az Erőss Zsolt és Kiss Péter halála miatt ismerté vált Kancsendzönga), ahol nagyjából harminc a százhoz az arány.

Everest jelenetfotó 2A film legnagyobb erőssége karakterekben rejlik. A két kereskedelmi expedíció, amikre a történet fókuszál, sok tagból állnak. A film központi szereplője Rob Hall. A tapasztalt hegymászó vezeti az egyik expedíciót. Nagyon lelkiismeretes, nagyon odafigyel mindenkire, tényleg szívén viseli az ügyfelei sorsát. A másik csapat vezetője, Scott Fischer (Jake Gyllenhaal fantasztikus alakításában) sok mindenben Rob ellentéte. Laza, amolyan jó értelemben vett őrült benyomását kelti. A vezetői tisztségről is más elképzelései vannak, mint a másik hegymászónak, ő inkább közelebb van ahhoz az állásponthoz, hogy a hegyen mindenki önmagáért felelős. Az eltérő gondolkodás és személyiség ellenére a két hegymászó között mégis erősen baráti-bajtársi viszony. Az expedíció tagjai is nagyon különböző jellemek. Doug Hansen (John Hawkes) csendes és szerény, de e mögött hatalmas szív és küzdeni tudás rejtőzik. (Azt hiszem az ilyen emberekről mondják, hogy a legcsendesebb embereknek vannak a leghangosabb gondolataik.)

Helen (Emily Watson) igazi szerető családanyaként őrködik az „ügyfelek” felett az alaptáborban. A japán mászónőt, Yasuko Nambát (Naoko Mori) a neki jutott egy-két percben is képes megszeretni a néző, hiszen nő létére kiváló mászóeredményekkel dicsekedhet, ő mégis megmaradt kedvesnek és visszafogottnak. Beck Weathers sokszor agresszívnek és önzőnek tűnik, de akaratereje és arrogáns stílusa mögé rejtett valódi érzései okán ő is hőssé válik. Nagyon, de nagyon eltérő karakterek, sokuknak csak pár kocka jut a filmvásznon, mégis mindegyik igazi egyéniséggé van formázva. A néző talán mindegyikkel képes azonosulni és megszeretni. Ennek az is az oka lehet, hogy egy olyan veszélyes és emberi, vagy akár állati életre nem való helyen, mint a Csomolungma (vagy más nyolcezres hegyen) mindenki felértékelődik. Olyan körülmények között, amikor bármikor meghalhatunk, bármikor vészhelyzet alakulhat ki, amiben a másik segítségére szorulhatunk, világossá válik, hogy mennyit is jelent egy másik ember.

Ezzel szorosan összefügg, hogy az Everest nézése közben a néző érzelmek széles skáláját éli át. A történet extrém helyen játszódik, a mindennapok szürkeségétől távoli dolgok történnek, és bizony minden mélyen át van itatva érzelmekkel. Együtt szorítunk hőseinkért, mi is átérezzük a mérhetetlen erőfeszítést kívánó menetelés minden fáradtságát a hegy oldalában. Aztán minket is átitat a csúcsra érkezés katarzisa. Utána jön a félelem és a kétségbeesés.

Everest jelenetfotó 3A film története ragaszkodik a valóban megtörtén eseményekhez, és ha eltér is, azzal sem ferdíti el az igazságot. (Például Jan Hall és Rob között egy telefonbeszélgetést történt, nem kettő. A Beckért küldött helikopter is igaz, csak a valóságban a jármű kétszer fordult. Az amerikai mászó előtt még levitt egy nagyon rossz fizikai állapotban lévő serpát is az alaptáborba.) Talán csak a Doug Hansen szinte a karjaiban cipelő Rob Hall túlzás. Reinhold Messner sokat idézett mondása (Hétezer méter felett nincs barátság.) sarkított, hiszen biztató szóval, vagy adrenalininjekcióval időnként lehet segíteni azon, aki képtelennek érzi magát a tovább haladásra, de egy tapasztalt hegymászó tudja, hogy aki 8000 méteren képtelen saját maga lábra állni és továbbmenni, azt lehetetlen megmenteni. Kegyetlen, de ebben a világban a halál sokkal inkább racionalitás, mint „odalenn”.

A történet tehát magasra jut, egészen az Everest csúcsáig, mégis sok tekintetben csak a felszínt kapargatja. Több olyan, a filmet végigkísérő mozzanat van, ami a hegymászás nagy dilemmái, és kérdései körében tartozik, a rendező mégis „kihagyja a ziccert”, hogy beszéljen róluk. Egyik az oxigénpalack használata. A magashegyi mászás egyik nehézsége az oxigénhiány, ha a mászó oxigénpalackot visz magával, azzal jelentősen megkönnyíti a saját dolgát. Viszont palackkal mászni „kétélű fegyver”, aki igénybe veszi a használatát, az egyben ki is szolgáltatja magát neki. A palack szivároghat, befagyhat, ha a mászó lassabban halad, mint tervezte, akkor kifogyhat. Sok tapasztalt hegymászó állítja, hogy az oxigén használata csak plusz veszélyforrás a mászó számára. A filmben végig problémát okozott, a tragédia egyik oka volt az, hogy a tervezettnél későbbi időpontban kezdték az ereszkedést, így kifogytak az oxigénpalackok és a Déli nyeregnél elvileg elhelyezett teli palackokat nem találták. A filmben mégsem merül fel egy szikrányi kétely sem, mindenki evidenciaként kezeli, hogy palackkal kell mászni. (Holott egyértelmű, hogy ennek az ellenkezője valamelyest csökkenthette volna a tragédia megtörténtének esélyét.)

A másik kérdés a kereskedelmi expedíciók létjogosultsága. Ezek ellen több érv is fel szokott merülni. Az egyik az, hogy a sok ember sok szemetet hagy maga után. Nemcsak az eldobált hulladékról van szó, hanem a jellemzően oxigénnel mászó „fizetősök” rengeteg palackot hagynak maguk után, illetve – mivel az Everest nincs csatornázva – az emberi végtermék is gondot okoz Másik dolog a tömeg, a csúcs körüli torlódás. A filmben Rob Hall sűrű fejcsóválások között felvesz egy eldobott csokipapírt a  földről, ennyivel utalnak az előbbi kérdésre. A másik (ne vigyenek fizetős „vendégeket” a Csomolungmára mert a zsúfoltság veszélyes lehet) problémaként való felvetése még ilyen szinten sem kerül szóba. Pedig az 1996-os tragédia egyik alapvető okaként azt szokták emlegetni, hogy a nagyszámú mászó miatt torlódás alakult ki a Hillary-lépcső előtti traverzen, így sokan csak a tervezettnél később értek a csúcsra. És így későbbi is tudtak elindulni visszafele, valamelyik biztonságot nyújtó alsóbb táborba.

Ezektől az Everest még nem lesz rossz film, megvannak a maga erősségei. Fantasztikus látvány és olyan hősök, akikkel (kis túlzással) együtt lélegzünk. Viszont hegymászásról szóló információforrásnak felemás lenne az alkotás. Aki ilyenre vágyik, annak  Kevin Macdonald 2003-ban forgatott, Zuhanás a csendbe címet viselő moziját kell megnézni. Tudom dicsekszem, de leírom 🙂 nekem személyesen Erőss Zsolt ajánlotta, mint az egyetlen hegymászásról szóló filmet, ami neki tetszett.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2015. szeptember 17. (Premier előtt már megtekinthető IMAX 3D-ben)

Forrás és fotó: UIP-Duna Film

Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!