Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Az Eichmann show kritika

_final_7776869_7776859Idősödő, ősz hajú férfi áll és mereven bámulja a TV képernyőn látható másik, hasonló korú embert. Arca és tartatása alapján egyértelmű: teljes feszültségben van, minden egyes idegszálával a másikra koncentrál, szinte szuggerálja, hogy történjen valami, hogy a képernyőn látható férfi pókerarcára kiüljön valamiféle érzés. A képernyőn Adolf Eichmann, a Harmadik Birodalom által elkövetett népirtások egyik fő felelőse látható, az őt figyelő másik ember pedig Leo Hurwitz, aki az Eichmann per televíziós közvetítéseit irányítja. A bírósági üléseken történtek felvétel közben a rendező szinte mániákusan a vádlott arcát figyeli, biztos benne, hogy lesz egy pont, amikor, a tanúk által felelevenített borzalmak hatására, Eichmann arcán megjelenik valamiféle érzelem: bűntudat, önvád, vagy szégyen. Valami, ami bizonyítja, hogy ő lelke mélyén még ő is rendelkezik érzelmekkel, ő sem egy minden emberi mivoltából kivetkőzött vadállat. De Eichmann csak mozdulatlanul ül, és unott, szinte bosszús arccal bámul maga elé.

The-Eichmann-Show_final_7750974_7750964Az Eichmann show valós, történelmi eseményeket feldolgozó film. A „Végső megoldás” fő kiagyalóját és végrehajtóját tizenöt évnyi bujkálás után sikerült letartóztatni és bíróság elé állítani. A Jeruzsálemben tartott tárgyalást a televízió élőben közvetítette. A film a per történetét a filmes szakemberek szemszögéből mutatja be.  A hatvanas évekre egyre több és több háztartás tulajdonát képző televízió „bevonása”, az ilyen módon teremtett széles nyilvánosság ötlet kitaláló Milton Fruchtman az Egyesült Államokban élő Leo Hurwitz-et szemeli ki a rendezői posztra, aki elvállalja a hálás, de nehéz feladatot. Nehéz „meccs” eredményeként sikerül meggyőzni a bírákat is, hogy engedjék be a kamerákat az ülésterembe, a projekt zöld lámpát kap. De az igazi nehézséget nem közvetítés szakmai része adja a stábnak, hanem az, hogy lelkileg is fel kell dolgozni azt, ami a tárgyalóteremben történik.

_final_7776896_7776886Paul Andrew Williams filmjében sok, korabeli filmfelvétel is helyet kap a történet részeként. A tanúvallomások, illetve az Eichmannt a tárgyalás pillanataiban bemutató részek, szinte mind korabeli felvételek. Amikor bejönnek a bírók és leülnek, abban a pillanatban a színes kép átvált az 1961-ben rögzített fekete-fehér képkockákra, hogy ezzel is erősítsék: amit a néző lát, a valóság. A film szerves részét képző eredeti felvételek szinte dokumentumszerűvé teszik a filmet, még borzasztóbbnak érezzük a túlélők által felidézett szörnyűségeket, és az ezeket rezzenéstelen arccal hallgató „Obersturmbannführer” szenvtelenségét.  A film zenéje, illetve a sok esetben (főleg az elején) „ugráló” képek szintén alkalmasak arra, hogy a nézőben egyre nagyobbra növesszék a feszültséget. A sokk, az érzelmi hatás elkerülhetetlen, de a rendezőt dicséri, hogy egy pillanatra sem nyúl hatásvadász eszközökhöz. (Azért külön hálás vagyok, hogy a filmbéli merénylő támadását nem az utolsó pillanatban akadályozzák meg, Milton élete nem egy másodpercen múlik, hanem már a folyosón lefegyverzik a neonáci bűnözőt.)

A mozi egyik legfontosabb kérdése, hogy ki is valójában Eichmann? Máshogy fogalmazva: ki lehet még Eichmann? Leo Hurwitz válasza erre egyértelmű. Szerinte vádlott is olyan ember,  mint bárki más, esténként ő is jó éjszakát puszit adott a gyerekeinek. Mindenkiben ott van a csíra, hogy egy következő Eichmann legyen. (A stáb egyes tagjai felháborodottan tiltakoznak a felvetés ellen. Sajnos a tudomány mást mond. Zimbaro híres-hírhedt börtönkísérlete, vagy a Milgram-kísérlet néven ismert pszichológiai teszt, amiben azt vizsgálták, hogy egy tekintéllyel rendelkező személy parancsára a kísérleti alanyok hajlandóak-e áramütéssel „büntetni” egy másik személyt, Hurwitz állítását igazolják. Megfelelő társadalmi felhatalmazás és normarendszer hatására az emberek többsége képes lenne „Eichmannná válni”.) A rendező ezért ragaszkodik ahhoz, hogy az adások alatt minél többször mutassák a vádlott arcát, szeretne felfedezni rajta valamit, ami az ő igazát bizonyítaná, és ezt meg is akarja mutatni a világnak. Eichmann arca (szinte végig az eredeti felvételeken mutatva, a náci vezért alakító Vaidotas Martinaitis csak másodpercekre tűnik fel a mozivásznon) sokszor és sok ideig látható. A néző – Hurwizt-tal együtt – lélegzetvisszafojtva várja azt, hogy a merev arcra kiüljön valami, és ezzel megvillanjon valami Eichmann személyiségéből. (Vagy ha úgy tetszik: lelkéből.)

_final_7777735_7777725A film másik alapkérdése a per nyilvánosságának a megítélése. A tárgyalás első napjai érdektelenek a nagyközönségnek, Gagarin űrrepülése, vagy a kubai válság eseményei miatt jóval többen kapcsolják be a televíziót, mintsem, hogy unalmas jogi procedúrát nézzenek. A figyelem akkor kezd a „show” felé fordulni, amikor jönnek a tanúk. A holokauszt túlélői sorra felidézik azokat az általunk elképzelhetetlen borzalmakat, amiken keresztül kellett menniük, a nézőszám pedig elkezd rekordot dönteni. Jó ez, vagy rossz? Az első nap tanúja egy egykori sonderkommandós, akinek felesége és gyerekei holtesteit kellett eltakarítania. A bírósági ülés után Hurwitz odaveti a korábban az alacsony nézőszám és „unalmasság” miatt panaszkodó televíziós szakembernek, hogy „Remélem, ma már nem unatkozott”. Már maga a „show” megnevezésben van valami pejoratív, ha belegondolunk, hogy a „show” ez esetben azt takarja, hogy emberek az egész életüket leromboló tragédiákról mesélnek. Mindenki szeret borzongani. És minél elképzelhetetlen borzalmakat szenvedtek el a tanúk, annál nagyobbakat lehet borzongani, annál jobb a „show”. Az áldozatok szenvedése nőzőszámnövelő, sikert produkáló tényezővé válik. De van egy másik olvasat is a dolognak. A nyilvános per, a nyilvános visszaemlékezések hatására megváltozhat a közgondolkodás. A Holokauszt túlélői először szólalnak meg nyilvánosan, ráadásul egy bírósági tárgyaláson. Sokan addig tagadták a borzalmakról szóló „híreszteléseket”, vagy pedig együgyű szerencsétlenekként gondoltak az áldozatokra, akik „ellenállás nélkül hagyták magukat beterelni a gázkamrába”. (Az embertelenség tagadása, vagy az áldozat hibáztatása sokkal kényelmesebb megoldás a psziché számára, mint szembenézni azzal, hogy „földi pokol” igenis létezhet.) A televízióban közvetített tanúvallomások-visszaemlékezések sorozata segíthet abban, hogy a Holokauszt eseményei a helyükre kerüljenek az emberek fejében.

A film más közéleti, világnézeti, vagy ha úgy tetszik morális kérdéseket is boncolgat. Mennyire ment fel bárkit, hogy parancsra cselekedett egy olyan világban, ahol a kötelesség és a hűség számított a legnemesebb eszmének? Egyáltalán lehet-e erre hivatkozva védekezni valakinek, aki olyan magas pozícióban volt, mint Eichmann? A film érinti Izrael állam létének kérdését is. Kié Izrael terület, kinek jár? A film rengeteg kérdést felvet, érveket mond egyik és másik oldalról is, a legnagyobb erőssége viszont az, hogy a válaszok elmaradnak. Talán azért, mert léteznek kérdések, amikre nincs egyértelmű válasz.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2015. augusztus 27.

Forrás és fotó: Pannonia Entertainment

Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!