Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Papírvárosok kritika

Te is ninja vagy, csak félszeg!

Papírvárosok cover

Mikor beültem a Papírvárosok sajtóvetítésére nem voltak nagy elvárásaim, mivel nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt. Az ajánlat alapján azt gondoltam ez egy átlagos, vicces, kicsit érzelgős tiniknek való alkotás lesz. Mekkorát tévedtem! A történetnek meglepően erős hangulata van, köszönhetően a remek forgatókönyvnek, melyért Scott Neustadtert, Michael H. Webert és John Greent illeti dicséret. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom Jake Schreier rendező ezzel a road movie-val letette névjegyét az álomgyárban. Leginkább a tavaly nagy sikereket elért Sráckor-hoz tudnám hasonlítani, mivel a Paper Towns is kilóg az átlag hollywoodi filmek közül.

Papirvarosok_jelenetfoto (2)Az alkotást átjárja egyfajta üde frissesség, másrészről viszont nosztalgikus érzést kelt a nézőben. A Papírvárosok nézése közben olyan (kult)filmek jutottak eszembe, mint a Breakfast Club, Állj mellém!, Meglógtam a Ferrarival és a Kincsvadászok. A Paper Towns izig-vérig a 80-as éveket idézi meg, kezdve a zenétől a főszereplők öltözködésén át a mondanivalóig. Valamiért engem a Richard Donner rendezte Kincsvadászok című családi kalandfilmre emlékeztet a legjobban. A karakterek nagyon hasonlóak, és a középpontban szintén egy „utazás” áll, ahol kutatnak a kincs után, ami az életüket mentheti meg. Mindkét filmben közös, hogy a szereplők a film (út) végére rájönnek, hogy nem minden/mindenki az, aminek látszik, és hogy mennyire korlátoz a saját nézőpontunk mások megismerésében. A főhősök túllépnek saját korlátaikon és olyat tesznek, ami eddig nem volt jellemző rájuk.

Papirvarosok_jelenetfoto (7)Pár szót ejtenék az alapsztoriról is, ami a film keretét adja, és első olvasásra talán sablonosnak tűnhet, de szerencsére a Papírvárosok ezen messze túlmutat. Quentin (Nat Wolff) mindig is távoli csodálója volt a gyönyörű, kalandvágyó és igen furcsa Margo Roth Spiegelmannek (Cara Delevingne). Mikor azonban a lány ninjának öltözve felbukkan Q ablakában, és egy általa brilliánsan megtervezett bosszúálló éjszakai kiruccanásra invitálja, Quentin nem tud nemet mondani. Viszont a következő reggel a lány szó szerint felszívódik, természetesen eszes kis nyomokat hagyva maga után, Q pedig nem nyugszik, míg azok segítségével meg nem találja Margót.

A film főszereplője (szerencsére) nem Margo, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, mely során rájön, hogy mi az, amit érdemes megtartani és mi az, amit nem. A középpontban a fiú jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető karakter. Ehhez még hozzájárul az is, hogy Nat Wolff  igazi mélységgel tölti meg Quentin figuráját, remekül alakítja a kicsit félénk jófiút, aki sohasem lóg, jól tanul és az orvosira készül. Margoval teljesen ellentétes pólust képviselnek, a lány az „élj a mának” filozófiáját vallja, és mindenki kicsit különcnek tartja fura hóbortjai és viselkedése miatt.

papertownsA mellékszereplők is jól ki vannak dolgozva, különösen Radart (Justice Smith) és Bent (Austin Abrams) sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar megértő és elfogadó, Ben egy kicsit más: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban a legfontosabb prioritása az életben, hogy becsajozzon. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

A remek színészeken kívül ami még kiemelkedő, hogy nagyszerűen bemutatja, milyen érzés lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Igazából ez egy olyan film, ami tizenévesekről szól, de nem (csak) tizenéveseknek. Valószínűleg a Papírvárosok minden korosztálynak mást fog mondani, talán a 30-as korosztály (és a fölötti) fogja a legjobban érteni a film mélyebb mondanivalóját. Ők már túlléptek ezen a korszakon és nagyot sóhajtva kellemes nosztalgikus hangulatban azt mondják majd: „Óh, azok a csodálatos 80-as,90-es évek!” 🙂

A fiatalabb korosztály számára pedig ismerős lehet az útkeresés – és az attól való félelem, a szabad nyarak és az önfeledt bulik hangulata, valamint a közös ökörködések. A barátságok, amikről úgy hisszük örökké fognak tartani és sem tér, sem idő nem választhat el minket egymástól. Mielőtt még a kritikám lefolyna a képernyőről, azt is ki kell emelnem, hogy a filmen rengeteget lehet nevetni, és a poénok pont jó helyen sülnek el, sokszor a legváratlanabb pillanatban és emiatt még viccesebbek.

Májusban mikor bemutatták a Mad Maxet, minden kritikában azt hangoztatták, hogy a Harag útja az év filmje. Én ezt pontosítanám kicsit, a George Miller filmje olyan hatással volt az érzékeinkre, mint amilyen hatással van a Papírvárosok az érzelmeinkre. John Green története belopja magát a szívünkbe és mikor lepereg az utolsó képkocka is sajnáljuk, hogy véget ért ez a fantasztikus utazás.

Szerző: Illés Heni

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2015. július 30.




Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!