Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Amy – Az Amy Winehouse-sztori kritika

A valódi zene olyan, mint a valódi szerelem, nem múlik el soha...

Amy - Az Amy Winehouse-sztori kritika
Szemtelenül tehetséges volt életében, szemtelenül fiatalon távozott mindörökre. Nevezhetnénk az önsorsrontás koronázatlan királynőjének, én azonban inkább az angol kortárs jazz koronázatlan királynőjeként, a valaha élt egyik legfurább és legérdekesebb egyéniségként fogok rá emlékezni, akinek a jellemében szimultán módon ott volt valami koszos, mocskos, és mégis valami olyan elképesztő tisztaság, ami csak a valódi, számomra is hiteles művészek sajátja. Ebben a filmben van valami, ami valahol mélyen legbelül megérint, megmozgat bennünk valamit, hogy aztán soha többé ne tudjunk ugyanúgy gondolni a zenére, az életre.

Amy - Az Amy Winehouse-sztori kritikaA film hangulata egyébként rendkívül nyomasztó, amolyan „miért nem rendezünk egy partit és vágjuk fel az ereinket” típusú letargikus mizéria, melybe azért mesterien belecsempészte a BAFTA díjas rendező, Asif Kapadia (The waiting room, Senna, A harcos) Amy életének fontosabb momentumait, jellemének, lényének lényeges vetületeit, már ha Amy élete valóban főleg csak a drogokról, piáról és a zenéről szólt (nem feltétlenül ebben a sorrendben). Mindvégig ott motoszkált bennem az érzés a történetet kibontakoztatását figyelve, hogy talán nagyobb hangsúlyt lehetett volna szentelni Amy zenei munkásságának a film készítése során, mint diverzáns lényéből fakadó destruktív magánéleti zűrjeinek, melyek a médiából már jól ismert képeken és riportrészleteken kívül eddig soha nem látott archív felvételeken kerültek bemutatásra, aprólékos részletességgel.

Amy igen rövid, tiszavirág életét egészen a kezdetektől a sztárság felé vezető úton át a szomorú végkifejletig nyomon követhetjük a filmvászon előtt ülve, miközben úgy érezhetjük, hogy mi is részévé válunk ennek az édes-bús, disztópikus, életízű mesének, hogy aztán a végén hideg zuhanyként törjön ránk a felismerés, mindez valóban meg is történt, és nem lehet „visszacsinálni”. Pedig nagyon szeretnénk. Nagyon szeretnénk néha közbelépni a történetben, jól megrázni Amy vállát, vagy éppen az őt körülvevő emberekét, hogy megakadályozzuk az elkerülhetetlent, egy csillag mélybe vetődését. Úgy látszik, minél magasabbra emelkedett ez a csillag, annál nagyobb mélységekben érezte magát és tomboló üstökösként, szinte fénysebességgel távolodott el a racionalitás és a józanság szilárd talajától. Közben pedig röpködnek az agyunkban a miértek; miért nem tudta soha feldolgozni szülei válását, miért pont a legnagyobb narkós lúzerarcba kellett beleszeretnie, miért volt mellette végig a pályája során apja, és legfőképpen az, miért nem ment időben a rehabra?

Amy - Az Amy Winehouse-sztori kritika

Életének szerves részét képezte a számos agytompító variáns, az ital, a drogok, az önpusztító kapcsolatok, mindezt csak tetézte „szuperdiétának” titulált súlyos étkezési zavara, a bulímia, mely gyakorlatilag 14 éves korától fennállt. Hogy mit meg nem teszünk mi nők a jó alakért… Az a rácsodálkozó csillogás, ami a fiatal Amy szemében még ott ragyog, ahogy a világra tekint, szépen lassan teljesen kialszik, eltompul, tekintete egyre zavarosabb, minden újabb magánéleti kudarc után, melyeket művészként százszor olyan erősen élt át, érzelmi életének csatatere rendkívül tág amplitúdók közt mozgott. Ezzel szemben barátai körében híres volt kimagasló intelligenciája, zenészi zsenialitása, melyet a szakma is több ízben elismert, összesen 26 díjjal (melyből 24-et életében, 2-őt halála után ítéltek neki).

Mind tudjuk, ennek a történetnek nem happy end lesz a vége, nincs benne hercegnő, sem pedig hős szerelmes lovag. Viszont van benne egy törékeny, szikrázóan tehetséges fiatal lány, aki bár csak 27 évet élt, és ezzel felkerült a híres-hírhedt „Club 27” listára, melyen olyan nevek szerepelnek, mint Janis Joplin és Jim Morrison, ám mindemellett sikerült neki az, ami csak oly keveseknek adatik meg egy emberöltő során, megvalósította álmait és munkásságával jelentős hatást gyakorolt a világra. Amíg élt, kalitkában érezte magát, melyet a mese végén örökre elhagyott, nem hagyva mást maga után, csak mély, egyszerre lágy és kemény hangját, mint bizonyítékot arra, hogy a valódi zene olyan, mint a valódi szerelem, nem múlik el soha.

Szerintem: 

Szerző: Kolozsvári Flóra

Hazai bemutató: 2015. július 9.

Forrás és fotó: Vertigo Média

Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!