Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Danny Collins kritika

dCcover
Miközben ezeket a sorokat írom, az igazi Danny Collins, az az Steve Tilston kellemes, fülbemászó dalait hallgatom, és hagyom, hogy a harmóniát árasztó dallamok által egy picit én is betekintést nyerhessek a 70-es évek elvarázsolt birodalmába. Szinte megjelennek a szemem előtt a hosszú hajú férfiak, s még hosszabb hajú nők, trapézfarmerban, óriásgalléros kabátban, hatalmas szempilláikkal, és olyan szempárral, amelyben egy letűnt kor fénye csillog. A film alapötletét az a levél szolgáltatta, melyet John Lennon írt Steve Tilstonnak még 1971-ben, mint egy válaszként arra az interjúra, melyet a ZigZag magazin riportere készített Tilstonnal, és melyben a fiatal zeneszerző Lennon-t említette meg, mint egyetlen olyan művészt, aki hatással volt a zenéjére. Ám a sorsügynökség közbeszólt, és a címzett csak 40 év után (mely a valóságban csak 34 volt) szerzett tudomást a levél létezéséről, s annak tartalmáról.

dc1Minden embernek megvan a maga John Lennonja. Képzeljük el, hogy a megfelelő időben kapunk tőle egy levelet, melyben sorsfordító erejű szavakat ír nekünk címezve, pont azokat a szavakat, melyeket ha választhatunk, biztosan nem hagyunk olvasatlanul kallódni évtizedeken át. A megfelelő ember tollából származó szavak ugyanis elementáris személyiség-, és létformáló erővel bírnak. A sors – az emberek közbeszóltak és a levél elveszett olyan hosszú időre, mely egy átlagember várható élettartamának a felét is meghaladja. Végül még is előkerül és akkor kezdődnek ám csak az igazi bonyodalmak, egyfajta lavinát indít el a levél Danny Collins életében. S, hogy mit is keres ebben a filmben az Oscar díjas és többszörös Golden Globe díjas színész, Al Pacino? Nos, azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy rendkívül hitelesen alakítja az öregedő, pocakosodó hakni-junkie zenészt, aki a 40 éve megírt dalt énekli kb. 40 ezredszerre el egy olyan turnén, amit utál, egy olyan közönségnek, melynek tagjai még nála is öregebbek. Éppen ezért nem igazán világos számunkra, hogy Pacino arcán a használt reklámszatyorra emlékeztető bőrredők vajon a kor vasfogának harapásnyomai, vagy a rendkívül meggyőzően alakított kiábrándultság, ill. egyfajta ön-, és életutálat maszkja-e. És elhisszük neki. Az első perctől kezdve érezzük, átérezzük, hogy ez a film többről szól, mint egy elveszett-előkerült levél körüli vihar a biliben. Danny Collins példát mutat, üzenetet is tartogat a számunkra. De ne ugorjunk ennyire előre.

dc3Miután Danny menedzsere, a fantasztikus Christopher Plummer által alakított Frank előkeríti és átadja Dannynek a levelet, először – rendkívül jogosan – a szörnyű felismerés lesz úrrá a főhősön; vajon mi lett volna, ha a levelet még akkor megkapja, amikor Lennon megírta neki? És bizony bennünk is felmerül a kérdés, hogy egyáltalán azt leszámítva, hogy egy puccos keretbe rakjuk, és néha megsimogatjuk, gyönyörködünk benne, vajon van-e bármi hatása, jelentősége ennek a muzeális tárgynak akkor amikor az élet kenyerének a javát már elfogyasztottuk? Átfogalmazva a kérdést: változtathatunk-e az életünkön akkor, amikor már az élettelenség felé megtett út jó háromnegyedén már túl vagyunk? Egyáltalán mi értelme? Talán a pontos értelmezésnél fontosabb az, hogy leszögezzük: van értelme. A szemünk láttára ugyanis egy olyan változás indul be Danny életében, ami a levél előtti életéhez viszonyítva lényegesen értelmesebb és érzelmesebb. Otthagyja csalfa kis feleségét, aki csak a nagy fogást látja benne, és útra kel egy jobb, értelmesebb élet reményében, felkeresni azt a személyt, aki igazán fontos számára: a fiát, Tomot, akit az a Bobby Cannavale alakít, akin többek között a Hölgyválasz Chic-jeként és a Pancser Police Jimmyje-ként is jókat derülhettünk már, és akinek sikere és érdekessége abban rejlik, hogy karaktere optimálisan keveri a humort a drámával. Feleségét a Daredevil óta mit sem öregedett gyönyörűséges Jennifer Garner alakítja, aki szerencsére nem csak szép, de tehetséges is. Ám az igazi pontot az i-re a hiperaktív, szupertehetséges kislányuk teszi fel, Danny unokája, ő ugyanis gyermeki természetességgel, romlatlan őszinteséggel narrálja azokat a jeleneteket, melyben egy komoly problémákkal küzdő fiú és családapa, ill. egy önmagával, az öregedéssel és a drogfüggőséggel küszködő apja közelednek egymás felé, nem éppen zökkenőmentesen. A filmben feltűnik a szintén korosodó, ám annál vonzóbb Annette Bening is, akinek a kegyeiért Dannynek szintén meg kell küzdenie. Lehet-e apa és nagyapa az idősödő haknibohócból, aki 40 éve a fia felé se nézett? Írhat-e még új dalt a zenész, aki 41 éve nem írt új értékelhető slágert? Létezhet-e, hogy valaki a 70-es éveiben találja meg az igazit? Egyszóval, van-e élet a halál előtt? Nos, mint ahogy az Dan Fogelman első, ám meglepően jól sikerült rendezéséből kiderül, mindenképp érdemes megtapasztalni, átölelni az életet, lehetőleg még a halál előtt.

dc4A film érdekes és szerethető egyvelege a humornak, a tragikomikus szituációknak és a nagyszerű színészi alakításoknak, de talán a legjobb az, hogy minden ember számára fontos, megszívlelendő üzenetet tartalmaz. Ez az üzenet pedig egyszerű és nagyszerű: merjünk változtatni, merjünk élni és merjünk másképp gondolkodni, kortól, nemtől és minden egyébtől függetlenül. Végezetül pedig szeretném kiemelni azt a meghatóan briliáns jelenetet, melyben a film utolsó kockáin apa és fia beszélget egymással egy rendkívül nehéz szituációban, melyben a film mondanivalója a maga tökéletességében kiteljesedik. Ebben az utolsó pár percben ugyanis a szemünk láttára írja felül a film az összes szociális, kulturális és ideológiai berögződést, azáltal, ahogy a kiöregedett narkós haknirocker önmagán felülemelkedve valódi apaként támogatja fiát úgy, ahogy azt csak kevés apa képes megtenni. Komoly és mély témaválasztás, humorköntösbe bújtatva egy csipetnyi pozitív életfilozófiával fűszerezve, kedves és szívhez szóló színészi alakításokkal; ezt az élményt nyújtja nekünk Danny Collins.

Szerintem: 

Szerző: Kolozsvári Flóra

Hazai bemutató: 2015. május 28.

Forrás és fotó: Big Bang Media




Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!