Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Serena kritika

serenacover
Zavarba ejtő a Jennifer Lawrence-Bradley Cooper páros új filmjét megítélni, mert olyan kettősség jellemzi az utolsó vágásig, mely kiragadja a nézőt a tipikus romantikus film komfortzónájából. Ugyanis egy lagymatag, motiváció nélküli, épp hogy kellemes amerikai kosztümös szerelmi történetből egy ponton átcsap egy pazar dinamikájú, sötét tónusú európai drámába.

Az Amerikai botrány és a Napos oldal után valakik Hollywoodban úgy döntöttek, hogy a Cooper-Lawrence duó lesz az új Tom Hanks-Meg Ryan. A Serena első képeit látva egy ideig ebben kételkedni lehet. Az ember kelletlenül felsóhajt, ahogy a „femme fatale” szőke nő belovagol a fehér lovon a főhős életébe, miközben lírai dallamfoszlányok kúsznak a vászonra, lassított felvételen lobognak a szőke fürtök, és mindez kiteljesedik egy kínos „love at fisrt sight” jelenetben. („ – George Pemberton. – Serena Shaw. – I think we should be married.”) Ez az a pont, amikor a sztori belesüpped a régi vágású szerelmi történet csapásába, és az ember nem kezd túl sokat elvárni – ha csak eszébe nem jut, hogy Susanne Bier dán rendezőnő már letett az asztalra 2011-ben egy olyan mély emberi drámát, mint az Egy jobb világ, ami nem mellesleg Oscart is nyert, és megszipogtatta a kritikusokat és nézőket egyaránt.

A Serena viszont a film kétharmadáig nem akar többnek látszani, mint aminek indul – és a későbbiek tükrében utólag ez átverésnek tűnik. George Pemberton (Cooper) egy észak-karolinai mesés hegyvidéken fakitermelő telepet vezet, kissé hímsoviniszta társával együtt. Monumentális ősfák recsegnek-ropognak, izmos férfiak ritkítják az erdőt, ingben és magas bőrcsizmában. Ebbe a férfi domináns világba csöppen bele Serena (Lawrence), hogy alapjaiból forgassa ki a megszokott viszonyokat, üzleti és magánéletben egyaránt. Mindeközben lenyűgöző képeket látunk, mert a fényképezés olyan színvonalas, hogy minden fahrt-ból háttérképet lehetne csinálni. A zene meg misztikusan klappol a világtól elzárt, idilli környék lefestésére. Ám a Serena még mindig csak egy első randis film, ami pont megfelelő mennyiségben és ízléssel adagolja az erotikát. A 20’-as évek ruhái gyönyörűek, az atmoszféra békebeli, és bizony a film is leülepedik, mint az iszap, amit nehéz felkavarni.

És akkor hirtelen megváltozik a film dinamikája, és az arcunkba sorozzák a drámai csúcspontokat egymás után. Árulás és korrupció, gyilkolás és véres baleset, másik asszony és egy házasságon kívüli gyermek. És ezzel a lendülettel Jennifer Lawrence langyos, tágra nyílt szempillogtatásra szorítkozó alakítása átcsúszik a pszichopata feleség hiteles őrületébe. Kár, hogy a kissé hosszúra nyúlt történetvezetés miatt nem sikerült méltóképpen kibontani a gyermekkori trauma pszichózisát, noha így is a legerőteljesebb pillanatokat tőle kapjuk. Bradley Cooper pontosan ilyen hiteltelenül indul. Dögösen és sármosan, amolyan Rhett Buttler-ként kellene kinéznie, de valahogy nem passzol a szerepébe. Hamis, ahogyan az ujjai között morzsolgatja a láthatatlan port szivarozás közben, allűr az egész dandy-s viselkedése. Egészen odáig a pillanatig, amikor rádöbben, hogy egy beteg elméjű nővel él együtt, aki a gyilkolástól sem riad vissza eszeveszett szerelmében.

Na, ez az a dualitás, ami elrettentheti a nézőt. Mert aki kibírja a történet első felének indokolatlanságait, a döcögő forgatókönyvet, az érthetetlen vágásokat, a kibontatlan jellemeket, és megelégszik pusztán a mérsékelten élvezhető romantikus sztori zsánerével, az bizony nem fog csalódni a végén sem. A film amerikai-francia koprodukció, és az európai tonalitás, metódus és rendezői láttatás ékesen megnyilvánul az utolsó jelenetekben. Ehhez persze olyan nagyszerű színészek is szükségesek, mint a zárkózott Galloway-t alakító brit Rhys Ifans, akit eddig jórészt vígjátékokból ismerünk (Sztárom a párom, Sátánka, Rockhajó). Mindent összevetve, a Serena valószínűleg vegyes fogadtatásban részesül majd, noha igazságosabb lenne csak az utolsó negyven percet értékelni belőle. Az ugyanis a legkiválóbb észak-európai filmes iskola példája. Gyorsfolyású, komoran nyomasztó és feszes dráma, mély színészi alakításokkal, a jelenetekhez mértani pontossággal passzoló mesteri fényképezéssel, felejthetetlenül gyönyörű zenével. Ez az, amiért érdemes megnézni a Serenát.

Szerző: Marity Mira

Hazai bemutató: 2015. május 28.

Forrás és fotó: Vertigo Média




Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!