Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Az univerzum története kritika

Az univerzum története kritika

Aki sokat markol az keveset fog és néha a kevesebb a több. Ismerjük ezeket a sokat idézett népi bölcsességeket. Talán az is megfordult már a fejünkben, hogy unalomig koptatott és pont ezért kiüresedett frázisokról van szó. Ha ezt gondoljuk, de szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy jelentéssel töltődjön meg a mondás, akkor szívből tudom ajánlani Terrence Malick Az univerzum története című dokumentum filmjét.

Bizonyára sokan emlékeznek még a Baraka: világok arca című filmre (és „utódjára” a Samsarára). Ron Fricke rendező szavak nélkül késztetett minket elmélkedésre a világ, a lét és emberi élet értelmének kérdéseiről. A csodálatos, mindenféle beszéd nélkül megjelenített képek szinte magukba szívták a nézőt. A film hatására képtelenség volt nem magunknak szegezni a kérdést, hogy kik vagyunk mi, hol a helyünk a világban és egyáltalán mi ez a földi lét. Terrence Malick minden bizonnyal hasonló hatást akart elérni a mélyen filozofikusnak szánt alkotásával, de sajnos túl direktet és „szájbarágóst” hozott létre. Ennek pedig egy konkrét, de nagyon súlyos oka van. A narráció.

Az univerzum története kritika

Az univerzum története valóban két síkon fut. Egyik archív (vagy csak annak tetsző?) filmbejátszások, amik ránézésre a hetvenes években készülhettek. A világ legkülönbözőbb pontjain lettek rögzítve, de közös bennük, hogy valami negatívat sugallnak. Az ember rontást hoz a földre, ez mutatja az afrikai menekülttábor, a felfegyverzett katonák, vagy a valamelyik amerikai nagyváros utcáin vegetáló drogosok képe. (Itt csak az utcakép miatt gondolom, hogy az Egyesült Államok a helyszín. A filmfelvételen szereplő emberek akár itt a szomszédban, a nyolcadik kerületi Lujza utcában is élhetnének.)

Ezzel széles ellentétben áll a természet szépségét, a lét nagyszerűségét bemutató képsorok. Csodálatos és különleges állatokról látunk felvételeket. (Elsősorban víz alatt élő halakról, bálnákról, vagy rákokról. Talán az óceánok világa tud leginkább titokzatos atmoszférát teremteni.) De a világmindenség csodáit kereshetjük a végtelen univerzumban is, bolygók és galaxisok születést láthatjuk. Aztán lemegyünk molekuláris szintre, az élet első pillanatát, a megtermékenyítést többször mutatják. Néha tudatosan összecsúsztatják a különböző vetületeket, egy jelenet kezdeti képsoránál nem egyértelmű, hogy meteorok csapódnak-e be egy bolygóba, vagy a hímivarsejtek közelednek-e a petesejthez. Effajta, nem egyértelmű és ezzel gondolatokat inspirálni (kívánó) részekkel tele van a film.

Az univerzum története kritika

Eddig minden nagyon szép és jó. Tényleg fantasztikus képsorokat látunk, ami könnyen el is érhetné célját, hogy a néző kérdésektől zakatoló aggyal hagyja el a mozit. (Bár hozzáteszem – ez talán szubjektív -, a Baraka képileg sokkal erősebb volt, mint Az univerzum története.) Viszont itt jön az előbb említett narráció. Erre a feladatra nem más, mint a jobb sorsra érdemes Cate Blanchet vállalkozott. A színésznő próbálja menteni a menthetőt, de sajnos egy eleve rossz és mesterkélt szöveget nagyon nehéz, szinte lehetetlen jól felolvasni. Az erőltetett, szájbarágós, a felszínt éppen hogy csak kaparászó mondatok nagyjából megragadnak a „Ah, mi végre ez a földi lét!?” – szinten. A forgatókönyvet is jegyző Terrence Malick azzal is hatást kívánt elérni, hogy a képsorokat kísérő szöveg folyamatosan megszólított egy anyát, aki lehetett akár egy „hétköznapi” anya, aki a földi létet adja gyermekeinek, de lehetne akár az egész természet, az egész világmindenség anyja.

Az univerzum története kritika

Lehet, hogy egyeseknek bejön az ötlet és a minden lét forrásaként feltüntetett anya (istennő) jelenségének felvillantatása a megvilágosodás felé tereli gondolatait. Másoknál nem ez a helyzet. A mindenható anya képe a freudizmus terméke. Az anya, aki szinte egy személyben felelős gyermeke jelleméért és sorsának alakulásáért itt jelenik meg. A pszichoanalízis gyakorlatában az anya tényleg omnipotens. A filmhez szorosan nem is kapcsolódik, de hosszan lehetne értekezni azon, hogy mennyi bűntudat és frusztráció halmozódott fel az anyákban a freudizmus hatására. Ezen felül az apa „mellékszereplővé tétele” sem biztos, hogy bárki érdekét is szolgálja. Ezeknek a fényében talán annyira nem fennkölt az mindenható anya folyamatos emlegetése.

Pedig a rajban úszó halak, vagy a tengerbe leszakadó láva képe tényleg belemarja magát az ember retinájába. Még arra is alkalmas, hogy eszünkbe jusson a természet nagysága, ereje és saját magunk halandósága. Ezen (és sok más) képsorok miatt fáj a szívem. Talán egyszer lesz alkalmam megnézni hang (és felirat) nélkül. Akkor majd a fejemben is szóhoz jutnak a gondolatok.

Szerintem: 

Szerző: Rácz Sarolta

Hazai bemutató: 2017. március 30.

Forrás és fotó: Vertigo Média



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!