Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Eközben Párizsban kritika

Eközben Párizsban kritikaA filmet eredetileg Ernest HemingwayVándor ünnep c. művéről nevezték el, majd később a párizsi terrortámadások miatt, ez módosult. Új, egyben végleges címét Nick Cave egyik daláról a Nocturnal-ról kapta. Bertraud Bonello rendező filmje, az Eközben Párizsban a Torontoi Filmfesztiválon debütált, majd San Sebastianban, számos fesztivál szereplés után az ökomenikus zsűri díjában részesült.

A történet középpontjában Párizs és a benne élő fiatalok, történetesen egy kisebb csoport áll. Ez a csapat kezd el szerveződni (már amennyire a történet engedi) és tervet szőni az aktuális éra megbuktatása ellen. A fiatalok merényletet terveznek a belváros kellős közepén, de nem számolnak az esetleges, végzetes fordulattal.

Eközben Párizsban kritikaA történet vezetése nem egységesen halad, cikázó és zilált, akárcsak a szereplők lelki állapota. Többször ugrik a történet előre vagy hátra, hogy éppen egy más perspektívából láthassuk az eseményeket. Ez az ugrálás néha közelebb visz minket az értelmezésben, de a legtöbb esetben felesleges időhúzás, az amúgy sem rövid játék időben. Nincs kiindulópontja a történetnek, csak a közepéről elkezdődik, a vége pedig felkavaró és ezáltal befejezetlen marad (nincs kiteljesedés). Nem kerülünk közelebb ugyanis a film lényegéhez, hogy mi motiválja a szereplőket, miért teszik azt, amit tesznek, mi készteti őket a végzetes elhatározásra, egy merénylet végrehajtásához.

Nem derül ki a döntések miértje, a szereplők háttere, motiváltsága, csak részlegesen érintve jelenik meg. Felzaklatottan várjuk, hogy kinek az oldalára álljunk, hiszen a robbantás és a merénylet sorozat meg fog történni. Ebben a frusztrált állapotban kell végig ülnünk a filmet, és várni a végkifejletet, ekkor már kevésbé izgulunk, hiszen senkinek sem tudunk igazán drukkolni, csupán az hat ránk hogy a szereplők nagy része kiskorú.

Eközben Párizsban kritikaBosszantó, hogy a látszólagos karakter jegyeken kívül nem tudjuk megismerni a szereplőket. Pedig remek színészekkel van dolgunk (Finnegan Oldfield, Vincent Rottiers, Mannal Issa). Nem alakul ki a nézőben csak árnyalatnyi szimpátia egyes szereplők iránt, és hajlamosak vagyunk őket csak bőrszínük, társadalmi szintjük alapján megítélni. Nem tudjuk meg valójában, hogy milyen emberek akarnak majd lenni felnőttként, csak annyi derül ki számunkra, hogy bűnözők. Nem tudunk mélyen szimpatizálni egyik szereplővel sem, de észrevétlenül megkedveljük őket, hisz még gyerekek, és esendőek.

Már-már szándékosnak tekinthetjük a rendező azon felvetését, miszerint milyen hatással lehet ránk egy-egy a médiában hallott vagy látott információ, egy (terror) fenyegetett helyzetben, mennyire tudunk racionálisak maradni. Ha például, mint ahogy a filmben is történik, egy asztalnál ülnénk egy elkövetővel, akiről semmit nem tudunk, elfogadnánk-e tőle a jó szándékkal nekünk adott ételt?

Felvetve ezzel az általános, és széthúzó témát, hogy az elkövetőnek is jár-e a megbocsátás, hogy ő is csak egy ember, mint mi? A szándék és a háttér pedig már másodlagos, mert teljes valójában magunkat sem ismerjük olykor, nem tudjuk, hogyan döntenénk, ha hasonló helyzetbe kerülnénk. Látszólag távol álló, mégis ha jobban belegondolunk nagyon is életszerű és aktuális kérdésekre világít rá a rendező. Egyszerre kelt bűntudatot, haragot, sajnálatot és szorongást a nézőben.

Eközben Párizsban kritikaA rendező ügyesen játszik a nézőivel, és árnyaltan bánik a korlátozott eszközeivel. A film egyik kulcs motívuma, hogy a szereplők egy üres iroda épületben, majd később egy üres plázában rejtőznek el. Egyedül vannak, de mégis csoportban, ahol azonosak az érdekeik. A szereplők végig összetartanak, egy csapatként működnek, a végsőkig bíznak egymásban, pedig lenne más választásuk.

Nagy szerepet kap még a zene és a csend kontrasztja. Hiszen például maga az elrejtőzés egy csendes tevékenység kéne, hogy legyen, a fiatalok mégis teljes hangerővel hallgatják a zenét, és kiélvezik azt, táncolnak, dühöngenék, teljes valójukban élnek.

Erős szimbólumokat használ: az élettelen bábukat, és a szobrokat helyezi szembe az érző, gondolkodó, döntés képes emberrel, a tömeg és az egyén akaratával. Bonello itt gyakran alkalmazza a fény és a sötétség játékát, ami a tudás a tudatlanság a halál és az élet szinonimájaként is felfogható.

Talán a leginkább húsbavágó sztereotípiát és ezáltal a film legfelkavaróbb jelenetét, a befejezésnél kapjuk, ami a brutalitást egy új szintre emeli. Az üres plázaépületbe betörő katonák/rendőrök szó nélkül kegyetlenül végzik ki az elkövetőket, szemünk láttára magukat megadó gyerekek halnak meg. Ez egyfajta paradoxont képez a filmben, hiszen a nézőben itt lesznek a főszereplőből egy csapásra ártatlan és naív gyerekek, míg a rend őreiből azok a terroristák, akik nem kímélnek senkit és csak a parancsot teljesítik. Felvetve ezzel újabb kérdéseket, vajon tényleg ez a terrorizmus lényege, az értelmetlen gyilkolás egy felsőbb utasításra? Ki a bűnöző és ki az áldozat?

Így, hogy minden fajta értelmezés a nézőre van bízva, a rendező nagyon képletesen gondolkodik, és ezáltal nem biztos, hogy mindenkinek szimpatikus lesz a film. Nem könnyen lehet befogadni a látottakat, és nehezen lehet azonosulni, az amúgy egészen aktuális témával.

Szerintem: 

Szerző: Árvai Fanni

Hazai bemutató: 2017. március 16.

Forrás és fotó: Vertigo Média



Olvasd el ezeket is!

A te véleményed is számít!