Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Hardcore Henry kritika

Go Henry, go!

Hardcore Henry cover 2
Ilya Neishuller
videoklipes debütje (Biting Elbows: Bad Motherfucker) során még senki sem gondolt rá, hogy egy hasonló vizuális koncepción alapuló egészestés film gyártását is számításba veszi. Sőt arra sem gondolt senki, hogy gyártóállomását bárminemű film is elhagyná. Egy napon aztán Neishuller fogta a GoPro Hero3 Black Edition kameráját, örök kedvencünket Sharlto Copley -t (District 9, Chappie), 250.000 dollár mennyiségű Indiegogo támogatást és egy csipetnyi gátlástalanságot, hogy leforgassa a Hardcore Henry című első, teljes egészében belső szemszögű akciófilmjét, és tette mindezt egy olyan háttérközegben, ahol a videojátékok térhódítása több fronton is kétségbevonhatatlan.

HARDCORE HENRYA játékok és filmek közeledése gyártástörténeti szempontból indokolt, pedig a videojáték ipar elsőre nem tűnik érdekeltnek ilyen irányú közeledésekben: nemzetközi piaci nyereségessége több esetben köröket ver a filmre, miközben a játékipar költségvetése is lenyomja Hollywood büdzséjét. Mindamellett az igencsak kiépült részvételi kultúrájának kiterjedtsége is bármikor versenyre kel más filmes csoportokkal (lásd: Xbox vs Playstation – Gyűrűk ura vs Harry Potter, Star Trek vs Star Wars). Mégis, felfedezhető az utóbbi időben egy olyan tendencia a játékok között, amelyek alapvetően a film közösség-élmény faktort igyekszik megragadni, az egyéni vagy kooperatív interaktivitás minimalizálásával, vagyis pontosan azon elem kiiktatásával, amelyik a videojátékot népszerűvé és eladhatóvá teszi, és amiben különbözött a filmtől. Paradoxnak tűnhet, de a videojátékok éppen azáltal értek el mégis hihetetlen piaci növekedést az évek során, hogy a film egyes elemeit képes volt sikeresen integrálni saját termékeik szerkezeti felépítésébe: lineáris és átélhető történetmesélést, a non-diegetikus aláfestő zenét és a grandiózus látványt. Miért ne működne ez visszafelé is?

Hardcore Henry jelenetfotó 1Úgy tűnik, hogy immáron a filmeken a sor, hogy átvegyék a videojátékok narratív és vizuális stílusjegyeit, aminek egyik élő példája a Hardcore Henry, és teszi ezt úgy, hogy egyszerre próbálja meglovagolni az FPS kortárs (Call of Duty, Half-Life, Mirrors Edge) és retro (FMW/VCR típusú játékok a 80-as és 90-es évekből – például a Rob Schneider főszereplésével készült Fork in Tale) játéktrendeket. Tehát itt nemcsak a film fő vizuális jegyéről – a belső nézet – beszélünk, hanem a videojátékok „szint-narratívájáról” is: a Hardcore Henry is a videojátékok által használt cselekményszintekkel operál, melyek különálló egységekként működnek szoros logikai kapcsolatok nélkül. Vannak persze apróbb vagy nagyobb hasonlóságok a különböző szintek között tartalmában, de formáját tekintve mindegyik egy külön történetet épít fel, expozícióval és befejezéssel és alkalmazza mindezt a legkülönfélébb FPS játékpálya típusokkal (lásd: fegyver nélküli menekülés; autósüldözéses-gépfegyverezés; háztetős-mesterlövészpuskázás).

Hardcore Henry jelenetfotóEközben a Hardcore Henry akciófilmként a posztmodern akciótrendbe is tökéletesen idomuló ámokfutásnak számít: képileg egyszerre örökli a Crank féle tahó-esztétikát és a Bourne-filmek kézikamerás spontaneitását, elsősorban a zaklatott hosszúbeállításokra és az általuk generált belső vágásokra épülve. Természetesen az FPS vagy POV nézetnek meg vannak a maga nyomai és gyökerei a filmtörténetben is, mégis ritka az, hogy valami teljesen egészében erre a vizuális koncepcióra épülne (Lady in the Lake), inkább csak rövidke hatáselemként alkalmazzák egyes hatásműfajok, mint például a horror (Psycho, A bárányok hallgatnak, Halloween) vagy éppen az akciófilm (lásd Doom, District 9, Csata: Los Angeles). A történet maga pedig kellően bugyuta és követhető – „a menekülő ember” és „a tökéletes katona project” toposzára építve a dramaturgiát -, ahogy a szereplők maguk is, hogy a nézők elsősorban a formára koncentrálhassanak, ami tényleg egyedülálló, még pedig az optikai azonosulás maximális kihasználtsága által.

Hardcore Henry jelenetfotóA filmekben kétféle azonosulás létezik: érzelmi és optikai. Az előbbit ugye teljes egészében elfelejthetjük, lévén a film sem veszi magát komolyan, az utóbbit viszont mind az arcunkba kapjuk. Az optikai azonosulás is kétféle lehet: amikor látszik a főszereplő alakja (lásd: Saul Fia) és amikor nem. Ez utóbbihoz köthetők a Cloverfield és found footage filmtípusok, de eme filmek esetében nincs elhallgatva a kameraman pozíciója, ami dokumentumfilmes hatást kelt, a Hardcore Henry esetében viszont igen, mivel a főszereplő szemszögéből egyszer sem lépünk ki. A Hardcore Henry sosem kelt dokuhatást, így egy folyamatosan zakatoló akciófilm főszerepében találjuk magunkat. És hát valami egészen elképesztő munkát végeztek az alkotók abból a minimális büdzséből, ami rendelkezésre állt: a közel tökéletes koreográfia és kaszkadőrmunka a maga pergő ritmusában – a remek lüktető zenekísérettel – előadva pimaszul ügyes és friss végeredménnyel zárul. Ráadásul az akciómutatványok mintha fokozatosan egymásra licitálnának: nem gondoltam volna, hogy Jimmy (Sharlto Copley) rejtekhelyének rajtaütés szekvenciájára még rá lehet verni egy kört. És lehet. A kaszkadőrmunka szinte a legutóbbi Mad Max film puritán professzionalitását idézi, úgyhogy az erre vágyó nézők is megkapják azt, ami jár nekik. Persze a legelképesztőbb ebben az egészben az, hogy Hardcore Henry közösségi finanszírozásból és lelkesedésből készült el, és nem olyan kényelmes körülmények között, ahol csiliárdnyi dollár áll rendelkezésre.

Hardcore Henry jelenetfotóEgyedüli negatívumokként említhető azonban egyrészt az ebben az újszerű formában leledző önfelszámolási lehetőség: egyszerűen annyira intenzívnek hat ez az újszerű élmény, hogy a film végére szinte kioltja magát annak ellenére, hogy a film nem több mint másfél óra. Mégis, ez a másfél óra inkább tűnik kettőnek, és ez egy hatásműfajnál végzetes tud lenni, viszont ez nem is feltétlen a film hibája, hanem a köré épülő befogadói kultúráé. Ez utóbbival függ össze a másik probléma is: az akciófilm önmagában is egy behatárolt célközönséggel bíró műfaj, és hiába van teletűzdelve a Hardcore Henry önreflexív-humoros momentumokkal és jelenetekkel (nem csak geek közöségek számára, hanem úgy általában a filmért rajongók számára is lásd: A hét mesterlövészre és a Mechanikus narancsra utaló gegeket), mégiscsak az akció- és trashfilm rajongóinak fog elsősorban kellemes perceket idézni.

Egy azonban biztos. A Deadpool és a Mad Max után a Hardcore Henry egy újabb mérföldkő a bűnös élvezet tengerében, így a maga nemében egy behatárolt, de saját határai között közel tökéletes szinten futó akcióorgia lesz a nézők jutalma.

Szerintem: 

Szerző: Varga Ádám

Hazai bemutató: 2016. április 7.

Forrás és fotó: Vertigo Média




Olvasd el ezeket is!

2 Comments on Hardcore Henry kritika

  1. Varga Ádám // 01/20/2017 at 10:55 //

    alexkenji
    a Hardcore Henry óta én is rajongok a zenekarért 🙂

  2. Én rajongok a Biting Elbows-ért amióta kiadták a Bad Motherf**ker videóklippjét. Amikor megláttam, hogy lesz egy ilyen BM, meg Stampede klip másfél órás verzió majdnem magam alá hugyoztam. Azokat is többször újrajátszottam. Egyszerűen nagyon meg tudott ez is fogni. Lehet hogy főleg azért, mert az ember ha úgy nézi bele tudja magát élni a főhős szerepébe. Arra gondoltam, hogy mekkora lett volna ha 3D-ben adják ki, de azért ennyi mindent nem várhatunk el tőlük.
    A legbrutálisabb az egészben a kaszkadőrmunka, meg a kivitelezések. Ilyen kevés pénzből egy ilyen látványos robbanásokkal, esésekkel, akciójelenetekkel teli filmet összehozni azért nem kis munka.
    Én ezért is adnék 10 csillagot. Brutális amiket meg nem csináltak a srácok. Haley Benett meg jó választás volt. 😀

A te véleményed is számít!