Kapcsolat

Neked ajánljuk!

The Green Inferno kritika

Ez a tartalom olyan elemeket tartalmazhat, amelyek a hatályos jogszabályok kategóriái szerint kiskorúakra károsak lehetnek. Ha azt szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz erről a számítógépről kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot! A javasolt szűrőprogram elérhető IDE KATTINTVA.

Szerencsétlen sorsú egy film, hiszen már 2013-ban elkészült, de a forgalmazói hercehurca miatt csak idén került Amerikában szélesebb körű bemutatásra. Itthon viszont nem sok esélyt nem látni egy hazai mozis premierre. Hiszen túl azon, hogy a horror eleve kockázatos idehaza anyagi szempontokból, vélhetően a Korhatár Bizottság a brutalitása miatt X-kategóriába sorolná a művet, ami után sokkal magasabb (3 helyett 25%) kulturális járulékot kellene fizetnie a forgalmazónak, vagyis nem érné meg. Úgy hogy a hozzám hasonló „horror geekeknek” alternatív megoldásokhoz kell folyamodniuk, ha meg akarják nézni.

The Green Inferno kritikaPersze kérdés, hogy megérdemelné-e egyáltalán a figyelmet? A válasz röviden: igen. Ugyanis a rendező, Eli Roth (Motel 1-2, Kabinláz) sikeresen leforgatott egy rég feledésbe merült szubzsánert, egy kannibál filmet. A műfaj (igen, tekinthetjük annak) ’70-’80-as években élte a fénykorát, melynek a mai napig a legjobban sikerült darabja a kultikus Cannibal Holocaust.

Dicséretére váljon Rothnak, hogy nem próbálkozott sem áldokumentarista stílussal (ahogyan a borzalmas Dzsungel árnyékában még 2007-ben), sem retro „grindhouse-os”, képhibás megoldással. De még öniróniának is híján van, a néző felé pedig semmiféle kikacsintást nem tesz. Nem, ez egy az elődökhöz hű, nyomasztó és gyomorforgató horror.

The Green Inferno kritikaTovábbi elismerésre adhatna okot a kerettörténet is, hiszen látszik a törekvés az eredetiségre. Ezúttal egy csapat fiatal neo-hippi aktivista utazik Peruba, hogy megmentsen egy amazonasi törzset attól, hogy a közelben lévő fakitermelő cég egyszerűen bedarálja őket. Más kérdés, hogy ha erről ők értesülhettek, akkor a világ többi része, mondjuk az ENSZ miért nem, hiszen ez azért kimeríti a genocídium fogalmát… Tetszett egyébként az idealista ábrázolásmódjuk, ami ugyan nem hatott karikaturisztikusnak, de nehéz elvonatkoztatni a South Park hippifesztiválos epizódjának szereplőitől.

Azonban a lényeg úgyis akkor kezdődik, amikor a kannibálok lecsapnak jámbor megmentőikre – micsoda irónia! A törzs és annak életének a bemutatása elképesztően hátborzongatóra sikeredett. Míg a Cannibal Holocaustnál beszélhetünk egyfajta törzsi bosszúról, meg a csoporton belüli büntetésekről, addig jelen esetben az áldozatok szimplán csak az étel funkcióját töltik be. Nincsenek elnagyolt rituálék, inkább bizarr módon konyhai előkészítésekről és megfelelő hasznosításokról beszélhetünk. Az asszonyok is úgy viselkednek ilyenkor, mint bármelyik „civilizált” nő főzés közben: beszélgetnek egymással vagy dudorásznak. Számukra mindegy, hogy a kezükbe került hús sertés vagy ember. Mindkettő ehető, megfelelő előkészítéssel.

Természetesen azonban a legsúlyosabb képsorokat mégiscsak a „felszolgálások” adják, amelyek közül talán a legborzasztóbb az élve elfogyasztás jelenti. Ez utóbbit leszámítva nem sok újdonságot mutatnak, noha tény, hogy ez egy minden tekintetben körülhatárolt műfaj.

The Green Inferno kritikaNagy kár, hogy Roth nem bírta visszafogni morbid humorérzékét, amivel többször is megölte a jól felépített atmoszférát. Nem is tudom, hogy melyik volt a nagyobb mélypont: az indokolatlan hasmenéses jelent vagy a komplett törzs bedrogoztatása? Ha végig a fekete humor lett volna cél, akkor ezek megbocsájthatóak lennének, így viszont nagyon disszonánsan hatottak az addig látottakhoz. Eleve nem éreztem a boldog, kiegyensúlyozott indiánok miatt a nyomasztásnak azt a súlyát, amit sikerült Ruggero Deodatonakanno elérnie, de így még inkább feloldódott bennem a feszültség. Talán nem ártott volna karakteresebb zenét szerezni sem.

A lezárás egyébként a szintén klasszikusnak számító Cannibal Feroxéra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a Green Infernonál ennek nem találtam értelmét. Jó, egy filmnek nem lehet az a tanulsága, hogy „bizonyos népeket jobb kiirtani”, csak akkor magyarázzák meg rendesen a látottakat. Mert ez így ebben a formában hiteltelen.

A küldetés mindezek ellenére sikerült: sok év után ismét láthatunk egy klasszikus kannibálos horrort. Ami valljuk be, igazi felüdülés tud lenni a kísértetházak, talált felvételek és soha véget nem érő folytatások korában. Néha ilyen is kell.

Szerintem: 

Szerző: Kis Szabolcs

Forrás és fotó: IMDb




Olvasd el ezeket is!

2 Comments on The Green Inferno kritika

  1. Thomas Rattler // 03/14/2016 at 01:39 //

    Hát gyerekek, oda a koronát Eli Roth-nak!
    Megszületett a gore horror koronázatlan királya!

  2. Nekem ez minden volt, csak nem felüdülés. Bár Roth valószínűleg sose lesz képes közepesnél jobb horrort rendezni, ezzel messze alulmúlta önmagát. Legalábbis számomra majdhogynem nézhetetlen volt ez a film.

A te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: