Kapcsolat

Neked ajánljuk!

Holtodiglan kritika

Holtodiglan_cover

Miután lepergett a stáblista én még mindig a székemben ültem és azon járt az agyam, hogy te jó isten mit fogok én erről írni? Nem azért voltam bajban, mert nem tetszett, hanem azért mert ez egy nagyon összetett film. Egyrészről Fincher tutira ment, mivel Gillian Flynn regénye nagyon nagy siker volt: 2012-ben az év legjobb thrillerévé választották és több millió példányt adtak el belőle. Másrészről viszont Fincher elhagyta a biztonsági zónát, mivel a legtöbb film ott ér véget, ahol a Holtodiglan igazán meglepő és izgalmas lesz. A történetvezetés nagyon egyedi, eddig nem nagyon lehetett ilyet vásznon látni, emiatt nem lehet megjósolni, hogy a közönség gyomra meg tudja-e majd emészteni.

holtodiglan_tutiAz alapsztori nagyon egyszerű, sőt mondhatni klisészagú: van egy házaspár, aki nem csak boldogok, hanem gazdagok és szépek is. Ötödik házassági évfordulójuk reggelén végeszakad ennek az idillnek, mivel a gyönyörű feleség Amy, nyomtalanul eltűnik. Természetesen az első számú gyanúsított a férj lesz, mivel sorra kezdenek kiderülni a házasságukat körüllengő sötét titkok. Eddig nem nagy szám igaz? Viszont amit tudni kell, hogy ez nem egy történet- hanem egy karakterközpontú film, szóval az alapsztorit akár el is felejthetjük, mivel az lesz a legkevésbé érdekes.

A Holtodiglan nem egy pörgős film, sőt kifejezetten lassan csordogál előre, de erre szükség van, mivel így ismerjük a házaspárt. Félreértés ne essék nem fogunk unatkozni, de aki egy újabb Hetedikre számít az csalódni fog. Itt a hangsúly nem magán a bűntényen van, hogy a férj megölte-e a feleségét vagy sem, hanem azon, hogy mi vezetett idáig. Az idillikus kezdetektől indul: a fiú tetszeni akar a lánynak – és fordítva – ezért mindketten a legjobb oldalukat mutatják a másiknak, de örökké nem lehet színlelni, így az őrült szerelemből lassan csak az őrület marad. Egyfajta görbetükröt állít elénk és felteszi a kérdést, hogy valóban azok vagyunk-e akinek mutatjuk magunkat? Vagy mindannyian szerepet játszunk, hogy az emberek elfogadjanak és szeressenek minket? Vajon meddig képes egy ember úgy szerepet játszani, hogy közben megőrizze a józan eszét? És, ha már átlépte az őrület határát van-e visszaút?

Holtodiglan_jelenetfotoA Holtodiglan nem csak egy igen erős társadalomkritikát fogalmaz meg hanem, meg célozza a médiát is. Megmutatja, hogy képesek egy bűntényből/tragédiából vásári mutatványt csinálni álszakértőkkel, álszemtanúkkal, áltényekkel. Nem is az a lényeg, hogy valaki bűnös-e vagy ártatlan, hanem az hogy eladható legyen. Természetesen azt is bemutatja, hogy az eltűnt feleség szülei, hogyan használják ki ezt a médiőrületet lányuk keresésénél.

A rendhagyó történetmesélés mellett, ami még nagyon élvezhetővé teszi a filmet az a két főszereplő (Ben Aflleck, Rosamund Pike) játéka. Mellettük a mellékszereplők sajnos annyira haloványak, hogy szinte nem is érdemes róluk szót ejteni. Viszont kettőt közülük mégis kiemelnék, az egyik a Nick testvérét megformáló Carrie Coon, aki laza játékával és frappáns, gúnyos beszólásaival egyfajta fanyar humorral fűszerezi meg a filmet. A másik a  Desi-t játszó Neil Patrick Harris, sajnos az ő karaktere nem kap túl nagy teret a filmben, viszont az a pár perc amikor a vásznon van, őrült jó! Az ő mellékalakja sokkal jobban illik a Holtodiglan pszichotikus hangulatához.

holtElérkeztünk a főszereplőkhöz. Először Ben Affleck-ről szólnék pár jó szót, aki eddig nem nagyon volt a kedvencem, viszont ezt a szerepet, mintha neki írták volna. Teljesen belesimul az érzéketlen férj bőrébe, aki úgy csinál, mintha csak az esernyője tűnt volna el nem a felesége. Affleck tenyérbemászó, irritáló vigyora nagyon passzol Nick Dunne karakteréhez, mivel ez még ellenszenvesebbé teszi, és mi elhisszük, hogy ez a férfi tényleg képes lenne megölni a feleségét. Kétség nem fér hozzá, hogy Aflleck színészi pályájának ez a csúcspontja. Igazából nem csinál semmi rendkívülit, egyszerűen csak eljátssza a ráosztott szerepet olyan természetességgel, mintha nem is színészkedne, hanem valóban ő lenne Nick Dunne.

A női főszerepet több színésznőnek is felajánlották (Reese Witherspoon, Carlize Theron, Natalie Portman, Emily Blunt, Ronney Mara, Olivia Wilde), de szerencsére egyikük sem vállalta el. Így került a képbe Rosamund Pike, akinek ez az első igazán emlékezetes alakítása. Nem is értem hol bujkált eddig, mintha azt mondta volna, hogy „Ne, ne ne bízzatok rám főszerepet, mert akkor kiderülne, hogy mennyire zseniális színésznő vagyok!” Alakítása annyira lehengerlően, félelmetesen briliáns, hogy mellette még Affleck is mellékszereplőnek tűnik. Lejátszik mindenkit a vászonról. Elviszi a hátán az egész filmet, ami nem egyszerű feladat, mivel elég lett volna egy apró hiba Amy karakterének megformálásában és a filmet gyakorlatilag le lehetett volna húzni a wc-n.

A film a zseniális rendezői munkának köszönhetően egyszerre hátborzongató és szórakoztató. Ügyesen vegyíti a krimi, a feketekomédia és a pszichothriller elemeit. Ami számomra igazán érdekessé tette az, ahogy bemutatja egy megbomlott elme kibontakozását. Mikor már azt hittem nem lehet tovább fokozni az őrületet újból arconcsapott egy jól eltalált jelenettel. Fincher nagyot markolt, de kevesebbet fogott. De ez a „kevéske” is több, mint amennyit egy átlagos rendező magáénak tudhat.

Szerintem:

Szerző: Illés Heni

Hazai bemutató: 2014. október 2.

Forrás és fotó: InterCom

Olvasd el ezeket is!

Minden vélemény számít!

UA-59689140-1